Szíveddel láss!

27. fejezet

Végig sírtam az éjszakát, ennek következtében reggelre olyan lettem, mint egy zombi, vörös szemekkel, felpuffadt arccal.

- Pocsékul festesz – suttogta Damon pár centire az arcomtól.

- Pocsékul is érzem magam – súgtam vissza és a párnámba fúrtam a fejem.

- Az én Csengém nem lenne ilyen gyenge – simogatta meg a hajam.

- A te Csengéd mindig is ilyen gyenge volt.

- Ez nem igaz!

- Tényleg nem? Mégis itt vagy és akkor is itt voltál. Bolond vagyok – nyögtem fel.

- Nem vagy bolond, csak szükséged van rám.

- Magamba beszélek, téged látlak, mikor te otthon vagy a feleségeddel és a lányoddal. Nem igazad van, tényleg nem vagyok bolond – nevettem el magam keserűen. – Zolinak igaza van, flúgos vagyok, pchiológusra van szükségem.

- Akkor menj el egyhez. Meséld el neki azt, ami a lelkedet nyomja.

- Aztán meg irány a zártosztály...

- Csenge 2 teljes hónapig minden rendben volt veled.

- Zoli miatt! Mert akkor nem utált engem és akkor nem féltem tőle!

- Most félsz tőle?

- Tegnap féltem tőle – suttogtam magzatpózba kuporodva és Damon hűvös testéhez simultam. – Mintha az elmúlt 2 hónap meg sem történt volna. Olyan boldog voltam Damon olyan nagyon boldog – fúrtam a fejem a mellkasába.

- Akkor mond el neki, hogy szereted. Mond el neki, hogy nem volt más választásod – dörzsölgette a hátam.

- Nem hinne nekem.

- Ha szeret, akkor hisz neked.

- Letaszított a földre. Gyűlölettel a szemében nézett rám. Soha még csak meg se hallgatna engem.

- Csenge – kopogott be a szobámba Bence.

- Jöttél a képembe mondani, hogy: én megmondtam? – kérdeztem halkan.

- Soha nem mondanék ilyet – lépett be a szobámba és mellém feküdt az ágyra. – Elmondod mi történt?

- Nem ismert meg engem. Igaz miért is hittem, hogy megismer? – temettem a párnámba a fejem.

- Nem mondtad el neki az igazat?

- Nem tudtam megtenni. El akartam, de nem tudtam. Aztán meg csak kiszaladt a váróba a nevemet kiabálva, de amikor meglátott dühös lett. A gyűlöletet a szemébe nem tudtam elviselni – sírtam el magam.

- Jaj, húgocskám – ölelt szorosan magához.

- Szeretem, de félek is tőle. Nem akarok bemenni a suliba és látni őt, de be is akarok menni.

- Mit csináljak veled? Üssem ki? Hozzam ide és kényszerítsem, hogy bocsánatot kérjen? Csenge mond és megteszem, de nem akarok tehetetlenül ülni.

- Csak legyél mellettem – kértem szorosan hozzá bújva.

- Inkább megölöm – suttogta.

- Ne. Azt nem akarom – ráztam meg a fejem.

- Hahó – hallottam ekkor Adél hangját.