Szíveddel láss!

36. fejezet

Miután nagyiék elmentek Zolival mi is elvonultunk, mert eléggé fáradtak voltunk. Vagyis Zoli ezt mondta a szüleinek. A szobába beérve Zoli az ágyig vezetett lenyomott rá és rám parancsolt, hogy el ne mozduljak onnan. Nem tettem. Felkapcsoltam a Tv-t, és amíg ő eltűnt a fürdőben én Reszkessetek betörőket néztem. Már a könyökömön jött ki, de még mindig jókat nevettem rajta. Ahogy a filmet néztem jöttem rá, hogy Zoli ajándékát ott hagytam anyáéknál. Nem is tudom, hogy nevezzem mostantól azt a házat, az otthonomnak többé már nem az biztos. Idegesen túrtam át a bőröndöt és megkönnyebbülten szorítottam magamhoz a kemény fedeles füzetet, amikor azt megtaláltam a bőrönd alján. Imádlak mama – gondoltam hálásan mosolyogva. Rengeteget agyaltam azon, hogy mit kéne adnom Zolinak karácsonyra. Ugyan mit lehet egy olyan fiúnak adni, akinek mindene megvan? Aztán ahogy a rajzfüzetemet lapozgattam egyszer csak beugrott. Hát persze, megcsinálom neki képregénybe azt a 2 hónapot, amit együtt töltöttünk. Éjjel nappal azon dolgoztam, hogy kész legyen és ma reggel pontosabban tegnap reggel elkészültem vele. A füzet végére még beragasztottam pár közös fényképünket és mellé hozzáírtam, hogy mi történt akkor.

- Mond csak jó kislány voltál az idén? – hallottam meg ekkor Zoli hangját mire ijedtemben ugrottam egyet és magamhoz szorítottam a füzetet.

Mikor Zolira emeltem a tekintetem meglepett kacaj hagyta el az ajkam. Zoli ott állt előttem Mikulás jelmezben a falnak támaszkodva és perverz mosollyal az arcán figyelt engem.

- Igen Télapó. – bólogattam nagyra nyitva a szemeim és ártatlanul mosolyogva néztem rá.

- A jó kislányoknak ajándék jár. – indult meg felém és lassan elkezdte kigombolni a piros kabátját.

- Öhm... hűha... te most... - kerestem a szavakat vörös arccal.

- Csak dőlj hátra és élvezd a műsort! – hajolt hozzám és lágyan beleharapott a fülcimpámba.

- Igenis. – suttogtam megszeppenve.

Valóban megvoltam. Valahogy soha nem tudtam az ilyeneket megszokni és mindig zavarba jöttem, ha Zoli kétértelmű megjegyzést tett nekem. Más lányoknál talán ez természetes volt, de én nem olyan lány voltam, aki nyíltan flörtöl a srácokkal. Soha nem voltam az a kezdeményezős típus semmilyen téren. Úgy voltam vele, hogy az első lépést mindig a fiúnak kell megtennie és nem a lánynak. A füzetet továbbra is magamhoz ölelve néztem Zolira, aki beindította a hifit és elkezdett táncolni s közben egyre több ruhadarabtól szabadult meg, nekem pedig úgy lett az arcom egyre pirosabb és pirosabb. Irtóra zavarba voltam pedig nem is én vetkőztem ugyanakkor tetszett is, amit csinál. Kinek ne tetszene, ha maga Szatmári Zoltán privát chippendale show-ot adna neki? Olyan nőnemű egyed a Földön nincs, ebben nagyon biztos vagyok. A zavarom a tetőfokra hágott mikor Zoli közvetlen előttem megállva kezdte el mozgatni a csípőjét, akkor már semmilyen ruha nem volt rajta csak egy alsónadrág és reménykedtem benne, hogy rajta is marad. Vagyis az egyik felem ebben reménykedett a másik meg nem.

- Ijedtnek tűnsz. – hajolt felém mire kénytelen voltam elnyúlni az ágyon.

- Azt hiszem az is vagyok.

- Miért? – billentette oldalra a fejét és a kezét kétoldalt megtámasztotta mellettem.

- Jaj, tudod te azt.

- Az ember azt hinné, hogy mostanra hozzászoktál.

Lassan végig járattam rajta a tekintetem majd a fejemet csóválva a szemébe néztem.

- Azt hiszem, ezt soha nem fogom megszokni.

- Hm... dolgozunk rajta. – fúrta a nyakamba a fejét s közben apró puszikat nyomott a nyakamba. – Boldog karácsonyt!

- Boldog karácsonyt! – simította meg a haját. – Nekem is van ám ajándékom. – böktem oldalba, hogy leszálljon rólam.

- Már adtál nekem ajándékot!

- Igen? Mit?

- Az nekem a legnagyobb ajándék, hogy ide költöztél. Nem örülök neki, hogy ilyen módon, de örülök, hogy itt vagy velem. Úgy érzem, hogy ez egy fontos fordulópont az életünkben. – fogta meg a kezem, míg a másik kezével megsimította az arcom.

- Igen én is így érzem. – bólintottam és felé nyújtottam a füzetet. – Elmentem fürödni!

- Nem, nem. Szépen itt maradsz! – ragadta meg a derekam és belerántott az ölébe.

- Légyszi ne!

- De igen! – ölelt szorosan át és kinyitotta a füzetet az első oldalon.

Csak az arcát néztem, figyelve minden egyes rezdülésére. Először csak mosolygott, aztán a szeme könnybe lábadt, az ajka megremegett és szorosabban magához ölelt. A képregényt az én szemszögömből olvasta most így megtudta, hogy mit éreztem az adott pillanatban.

- Kicsinálsz te nő! – nyögött fel amint a füzet végére ért. – Melletted kibaszott érzékeny leszek.

- Ezek szerint tetszik? – kérdeztem félénken.

- Hogy tetszett-e? Imádom Csenge! Átkozottul imádom!

- Örülök! – mosolyodtam el. – Tudom, hogy ez semmiség ahhoz képest, amit te adtál nekem...

- Nem! Ez nem semmiség Csenge! Rengeteget dolgoztál rajta le merném fogadni!

- Igen, de ezek csak rajzok.

- Te is tudod, hogy nem csak rajzok. – nyomott le az ágyra és felém hengeredve, mosolyogva lenézett rám. – Ennél szebb karácsonyi ajándékot még soha nem kaptam. – suttogta.

- Nem?

- Nem bizony!

- Nem voltam benne biztos, hogy tetszene-e neked...

- Tudod, hogy imádom az összes rajzodat és festményedet. – simította meg az arcom lágyan.

- El kell őket adnom.

Zoli homlokráncolva nézett rám majd ledőlt mellém és a fejét a tenyerébe támasztva kérdőn nézett rám.

- Miért kéne?

- Hogy legyen pénzem... apa szerintem kitagad és letiltja a kártyámat azok után, hogy úgy elrohantam...

- Nem Csenge! Itt laksz velünk és megtiltom, hogy bármit is fizess itt! Nem fogom hagyni!

- Zoli nem lehetek ingyen élő! Nem várhatom el tőletek, hogy eltartsatok!

- Jó, ezt majd holnap megbeszéljük. – sóhajtott fel és megpuszilta a homlokom.

Lehunytam a szemem és szorosan a mellkasához bújtam.

- Ez jó így igaz?

- Hm... micsoda?

- Hogy itt vagyunk, együtt.

- Jobb nem is lehetne!