ÁTTÖRÖK

13.Fejezet

Gianna

Egymás után meg dőrzsölöm a szémhélyam,hogy végre valahára kiverjem belőle az álmosságot. A kenyeret a tányérra rakom,és egy kés segítségével meg kenem a lekváros kenyeremet. Óvatosan kihúzom a széket,majd az asztalhoz ülök. Noha tudom hogy a Braxton család az emeleten van,valamiféle megszokásból próbálok mégis csendes maradni. Nem szeretnénk fel zavarni senkit kora reggel.

Miközben a szám elé tartom a kenyeret,és belaharapok,eszembe jut a tegnap este. Vajon Nolan miért gondolta meg magát,és hozott haza? Bárhogyan is keresem rá a valászokat,csak zsákutcába tévedek.

Mindenesetre,rettenetesen meg lepett. Egyszer ribancnak nevezz,máskor beköti a sebeim,kedves,aztán bunkó és arrogáns. Talán ideje lenne ehez hoszászoknom. És,ideje lenne őt kiűzni a fejemből is. Túl sokat agyalok rajta,ám nem tehetek róla. Túl érdekes,és meg fejthetetlen ember.

- Hol az Anyád? - megrezzenek Nolan reggeli rekedtes hangjára. A félig elfogyasztott kenyerem kipattan a kezemből,és pont a ragadós oldala esik a padlóra. De ha ez nem elég,félre nyelem a számban maradt falatot,és fuldokolni kezdek.

- Öm..- mondom,miközben nyelek egyett - Azt hiszem még alszik - cincogom alig halhatóan,és a pultnál ácsorgó Nolanra nézek közben.

Nolan egy pillanatra oldalra tekint. Látom hogy mély levegőt vesz,mert megemelkedik a melkasa,és enyhény kitágul az orr lyuka.

- Mi a fenének dolgozik akkor itt,mi? - dörren rám. Megszorítja a púlt sarkát,mire ismét lenyelem a gombócot a torkomban,és szólasra nyitom a szám.

- Ő,...ő itt,csak szakács - dadogom el. Végül le hajtom a fejem,mert félek hogy netán újra kiabálni van kedve velem. De a fiú hangosan felnevet,én pedig meglepődve fel emelem rá a fejem. Persze ekkor le hervad az arcáról a mosoly,és hideg tekintettel bámulni kezd.

- Álj fel. Te csinálod a kávém - jelenti ki nem tűrő hangon.

- Tessék? - ugrok fel a székről. Meg szeppenve bámulok a kék szemekbe,de valójában kezdek mérges lenni.

- Már süket is vagy? - vonja fel a szemőldökét. Nem válaszolok - Gyerünk már,ne bambáskodj ott - mutat rám. 

Lassú lepésekkel oda érek hozzá,és karba font kezekkel fel nézek rá.

- Nem - rázom meg a fejem - Nem parancsólgathatsz nekem - mondom magabiztos arccal. A hangom valahogy mégis minden betűnél megremeg a jék kék szemeibe nézve.

- Nem? - ismétel meg. A tekintetében meglepődötség csillan meg. Ismét csak a fejem ingatom,mire ő bólint. Le néz rám,aztán hírtelen meg ragadja a csuklómat. Annál fogva a konyha púlt széléhez tol engem,az ő testét pedig erőszakosan az enyémhez nyomja - Csak emlékeztetlek - kezd bele,de továbra sem enged szabadon. Teljes mértékben egy kalitkába zárt madarkának érzem magam most. Vagy egy kis egérnek,aki elveszet,és nem találja a kiutat. Egyáltalán mit képzel,hogy mer hozzám érni azok után amit tett velem? - Még mindíg az én házámban vagy - néz le rám. A fejét lassan lejjeb hajtja,olyannyira hogy a tincsei már a homlokomat súrolják - Ebben a házban pedig minden az enyém. Még a szakácsunk egyetlen pici lánya is - súgja.

- Fejezd ezt be  - mélyen bele nézek a gyönyörű szemekbe,könyörgő pillantást vetve. Érzem az illatát,ami semihez sem fogható.  Próbálok nem elveszni a kilátástalán óceánban,de bármelyik pillanatban elmerülhetek. Látom hogy szét nyílnak az ajkai,felidézve az álmaim. Felidézve a tegnap történteket. Megint túl közel van,és bármilyen ostobán is hangzik,őrjítőnek tűnik.

- Kérj szebben - merőn tartja velem a szemkontaktust,de egyre közelebb kerül az arca. A kezemet is elereszti,ami végül a csípőmre siklik. Amint megérzem a kezeit,tágra nyílnak a szemeim. Mit művel? Miért teszi ezt velem? Milyen játékba csöppentem?