ÁTTÖRÖK

7.Fejezet.

Gianna

Azt hittem,hogy rosszab az eddigieknél már úgy sem lehet. De ma rályöttem,hogy a megaláztatásnak sosem lessz vége.

- Jézusom Gianna,jól vagy? - Lili tágra nyílt szemekkel körém teker egy törőlközőt,és aggodó tekintettel vizslat. Körűlnézek,és az ott jelent lévő emberek között,kiszúrom őt is. Csak ál ott,ahol eddig is,és dermedten mered felém. Hát persze. Nem is értem, hogyan számíthatottam rá. Arra, hogy majd beugrik hozzám,kihúz engem,és meg ment a fuldoklástól. De á,dehogy. Nolan Braxton egy kőszívű srác,érzések nélkül. És esze ágában sincs feladnia a büszkeségét,egy ilyen semmirekelőért,mint amilyen én vagyok.

- Jól vagyok - végűl röktön leveszem a törőlközőt a vállamról,és a kezébe nyomom. - Köszönöm,de nincs rá szükségem - mondom neki halkan,hátha megérti mire gondolok. Lili bólint,és aprót rám mosolyog,én pedig ezután Carterhez fordulok. - Köszönöm amit tettél - nézek az arcára. A hajából csöpög a víz,a fél arca enyhén lila,az orrához pedig egy fehér kendőt szorít ezzel el nyomva a vért.

- Ugyan,ez semmiség - motyogja. A szája is fel van picit repedve,ezért nehezebben beszél,és nyitja ki. - Maradsz még? - kérdez rá,mire picit dühös leszek. Hogy maradhatnánk még ezután?

- Nem,inkább megyek - felelem,szűkszavúan.

- Elviszlek - ajánlja fel - de én csak a fejem rázom. - Gianna,5 km méterre laktok innen. - emlékeztet,de ismét csak meg rázom a fejem. - Éjnek idején nem....

- Majd sétálok - vágok a szavába,és éppen hátat fordítanánk.

- Hé Gianna - Lili elkapja a karomat,és maga felé fordít. - Tessék,ezt ved fel - egy fekete férfi pólót tart elém,én pedig hálásan rá mosolygok. Csak egy bikinit viseltem,de már még azt is meg bántam hogy eljöttem.

Magamra kapom,a póló pedig egészen a combom feléig el takar. - Köszönöm - hálákodom miközben felkapom a főldről a cipőmet,intek nekik,és elindulok a kijárat felé. Közben mindvégig hallom a velem egykorúak gúnyos szavait. Amik így hangzanak: Ez tényleg béna. Néz csak rá,hogy néz ki? Szegény,még csak úszni sem tud.

Lehajtom a fejem,és elengedem a szavakat a fülem mellet. Csak a gondolataimat nem tudom meg fékezni,amik egy folytanában azt hajtogatják,hogy nagy hiba volt eljönni,sőt életem legnagyobb hibája. Otthon maradhattam volna Anyával,és segíthettem volna neki sütiket csinálni,ehelyett az ostoba buli helyett.

Mikor ki lépek az útt testre,lépteket hallok magam mögűl,mire meg rémülve hátra nézek. A haja,még a sötét lámpa fényekben is hófehéren virít. Rályövek hogy ő az,ezért gyorsabbra veszem a lépteim.

- Várj. - hallom hogy utánnam fut. - Álj már meg. Eszembe jut amikor én rohangáltam így utánna,csak hogy elárulja hol vannak a negyedikesek. Ám ő direkt sem mondta meg,hát most én sem fogok megállni. - A fenébe,meg álnál végre - a levegőket kapva utól ér,és elém ál.

- Mit akarsz?! - kiáltok fel a csendes utcán,ahol csak a kutyák ugatását lehet hallani. Látom Nolanon,hogy a hangszínem meglepte őt,mert pillanatokig meg hökkenve pislog rám. Mégis min csodálkozik? Ő folyton kiabál velem,el hord mindennek,de még meg is aláz. Pedig én nem ártottam neki az égvilágon semmit.

- Én - Nolan a hajába vezeti az újjait,és dadogni kezd. - Nem. Nem tudtam hogy te. - mutat rám fél kézzel,aztán folytatja. - Hogy te nem tudsz úszni. - nyögi ki végűl.

- Nem tudtad? - csattanok fel. - Hisz majdnem meg fulladtam - fakadok ki.
Annyira unom ezt már. Azt hogy folyton csak veszekszünk valamin,mintha valami barátok lennénk. De valójában,egyiküksem sem bírja a másikat. Legalábbis,én mától kezdve már tényleg megutáltam.