ÁTTÖRÖK

8.Fejezet

  Nolan

Amikor,meg láttam őt teljesen össze tőrni,hatalmas pánik fogot el. Azt sem tudtam mit tegyek,a törékeny kis testével. Szószerint a karjaimba esett,és elveszítette az eszméletét. Tudtam,hogy a mentősökre sem várhatok,ezért a karomba vettem,és beraktam a kocsiba. Úgy hajtottam mint egy őrűlt,fogalmam sem volt mi baja lehet. És mikor az Anyja kikotyogta,miután elmondtam neki hogy bedobtam őt a medencébe,valóságosan sokkba estem.
Ha tudom,hogy ilyen szar a csaj élete,biztosan békén hagyom. Habár, valamelyest az ő hibája. Mia fenéért kell neki bele ütnie az orrát minden szarba? Minden amíatt a kretén Carter míatt van. De persze,a végén még ő lett a hős.

- Nolan - Lili velem szemben űl,az egyik heverőjén,majd meglengeti a kezét.

- Mi bajod van? - fordulok felé,aztán hangosan rá főrmedek.

- Azt kérdeztem,hogy haza engedték e már Gianna-t - válaszolja,meg sem halva a hengerőm,hisz már megszokta. Tőlt magának Whisky-t,közben fel pillant rám - Mert a suliban sem látni nagyon - mondja,mielőt le húzza a kispoharas italt,mellé meg sőrt. Láttszólag enyhén megrázkódik,de megsem érzi. Bírja a piát.

- Mégis honnan kellene tudnom? - összeszűkítem a szememet,és a farmerzsebembe sűlyesztem a kezem.

- Onnan hogy egy házban laktok - feleli okoskodva.

Meggyújtom az elővet cigaretát,és nagyot szívok belőle.

- Szerinted engem érdekel? - kérdezem unottan. Valójában ez nem így van. Rohadtúl idegesít,hogy nem tudom mi van azzal a szerencsétlen lánnyal. Az Anyja nem képes egy árva szót sem mondani. Plusz,a korházból is ki akar tíltani. Kinek hiszi magát? De igazából meg tudom érteni,hisz bunkó voltam a lányával,és majdnem meg is fulladt míattam.

- Egyépként miért is kellet neki a mentő? - kérdezi tudatlanúl. Nekik nem árúltam el,hogy valójában én vittem őt be. De jobb, ha nem is tudják.

- Kérdezd a hárpia Anyját - állok fel. Az ajtó hoz kedek sétálni,de megállok egy pillanatra,és kőrbe nézek a romhalmazban,amit az iszákos barátai caináltak. - Szerintem ne másokkal törődj. Inkább takaríts el - mutatok kőrbe. Lili undorodva kőrbe néz,és elhúzza a vörösre festett ajkát. - Ha jól tudom,az Apád már nem marad sokáig üzleti úton - bólintok,mire egy műanyag poharat vesz a kezébe,és belém dobná,de én addigra elhúzok.

A kocsim oldalának dőlve elnyomom a csikket,aztán beülök. Elfordítom a kocsi kulcsot,és beindítom a kocsit. Ezután a kezem a kormány kerékre szorítom,és a gázra taposok. Már a negyedik napja,hogy eljöttem otthonról,de ezek a bulik,minden alkalommal csak a rosszabnál rosszabak lesznek. Ki akartam kapcsolódni,de négy nap után sem tudom kiverni őt a fejemből. Egyszerűen,nem tudom elhinni,hogy szív beteg. Én meg végig úgy bántam vele,de tényleg,úgy bántam vele,mit egy utolsó cseléddel. Sőt,ezerszer rosszabbúl. Már a megismerkedésünk óta,ami nem igazán volt valami fényes. Elcseszte a naplóm,én meg szószerint rühelni kezdtem. És ez most sincs máshogy,én nem bírom őt,és fordítva. De,valamilyen oknál fogva dühít, amit vele tettem. Főleg azután,hogy rályöttem a betegségére.

- Te meg hol jártál? - amint át lépem a házunk küszöbét,Apa haragos tekintettetével találkozom.

- Mi közöd hozzá? - kérdezem tőle,miközben becsapom a bejárati ajtót magam után.

- Te csak ne feleselj - rivall rám - Tudom hogy az óráidról is megszöktél - mutat rám, fenyegető hangon.

- Nahát - lépek felé egy lépést,mosollyal az arcomon - Gratulálok,rendkívül okos vagy - meg veregetem a vállát,amit összeszűkített szemekkel tűr. De azt már nem hagyja,hogy ennyivel el sétáljak mellete. Meg ragadja a karomat,aztán vállamnál fogva, dob rajtam egyet,mire hátra hőkölök a lökéstől.

- Azt hiszed Melissa örökké megírja majd neked az igazolásaid? - von kérdőre,és úgy tesz,mintha valaha is érdekeltem volna. Pedig,egészen 18- cig le se szart,miután meg átléptem azt a kórhatárt,totál rám szált. Persze,az egész szél csak Melissa felé fúj,hogy lássa milyen jó család Apa. Vagyis,ez azóta megy,mióta ide kőltözött.

- Ne lökdöss engem - mondom nyugodtan,és újra mepróbálok el menni mellete,de ő nem hagyja. - Álj le rólam,nem érted?

- Azt fogod csinálni amit mondok! - emeli fel a hangját.

- Menj a faszomba - az ajtóhoz fordulok,de az Apám visszaránt,és a magasba emeli a kezét. A szám tátva marad,de mielőtt megütne,a keze megáll a levegőben. Aztán le engedi,és háttrébb lép egy lépést.

- Mit hittél,hogy megüthettsz? - teszek felé újra egy lépést,és ökőlbe szorítom a kezem. Apa rályön mit is idézet elő,és felrakja maga elé a kezeit,de már túl késő. - Mi? - szinte bele mászok a képébe - Na,gyerünk - elfordítja a fejét,de én tovább magyarázom. - Üss meg - kérem,bólintva. - Hisz én már amúgyis átéltem sok mindent,nem igaz? - kérdezem,de Apa nem válaszol. - Akkor gyerünk - rivallok rá. - Na, csinálod végre?- kiáltok rá.

- Elég - kiált fel hozzám képest hangosabban - Bocsánatot kérek tőled - rázza a fejét,aztán a fejét fogja.

Meg rázom a fejem,és hitetlenkedve hátrébb lépek pár lépést.

- Ha azt hiszed még az vagyok aki voltam,jobb ha tudod hogy nem - mondom. - Az a szánalmas kisfiú már nem létezik. Nem búj többé szekrénybe,és nem retten meg tőbbé senkitől - kiáltok rá,hogy nyomatékosítsam a szavaim. Apa gondterhelten végigszánt az arcán,az enyhe borostájáig,aztán rám néz,és szólásra nyitja a száját. - Csak hogy tudd - vágok a szavába,és undorral a képemen végig nézek rajta - Voltam a szaros orvosnál - közlöm vele,aztán elviharzok mellete,majd feltrapolok a lépcsőn.

Az emeleten meg ragadom a falakra szarozott festményeket,és erőböl a padlóhoz csapom őket. Mind a három ketté tör,én pedig elégedetten a falnak támasztom a hátam,és lehunyom a szemem. Pár pillanat múlva az egyik szoba ajtaja becsukódik,mire fel nyitom a szemeim. Megszeretném tőle kérdezni,hogy minden rendben van e vele. De végül csak kifújom a levegőm,és a lány szemébe nézek.

- Mikor jöttél haza? - szólalok meg rekedt hangon. Mielőt megszólalna,nyel egyet. Úgy láttszik,ez a lány nagyon tart tőlem.

- Ma - válaszolja. - Vagyis nem rég - javítja ki magát. Közben le néz a törött a festményekre,de nem tesz rájuk megjedzést.

Bólintok.

- Szóval ma jössz haza,és máris bajod esik? - a lány fel vonja a szemőldökét,mire a lába felé intek. A bokája tájékából csak úgy csöpög a vér,és lassan lefojik a talpa mentén. - Egyáltalán mért nem raktál rá már valamit?

- Hat,igazából nem volt merszem le menni. - bök fejével a folyosó végén lévő korlátra,majd így folytatja - Hallottam hogy veszekedés van lent,így inkább meg vártam míg elcsitul - mondja halkan,lesütött tekintettel.

- Te most csak szórakozol,ugye? - kezdek el felé sétálni. Magamban fel kel nevetnem, az előbbi mondatán. Gianna mérges arcot vág,és keresztbe tett karokkal a fejét rázza. Jesszus. Miért találom ennyire..nem az nem lehet. De mégis,nem tagadhatom. Rohadtúl édesnek tartom,a durci arcát. - Gyere velem - mielőtt rályövök mit mondok,inkább teszek,már ki is nyitom előtte a szobám ajtaját.

- A...mennyek be a te szobádba? - cincogja kérdőn. Megforgatom a szemem,és a lapockájára helyezem a tenyerem.

Gianna megrezzen az érintésre,és íjjedt szemekkel fel néz rám.

- Mivan? - kérdezem,a kezemet pedig gyorsan le emelem róla - Nem készüllek megőlni - jegyzem meg viccesen,ám az arcomon még sincs semmilyen mosoly. Nem válaszol,csak elfordítja a fejét,és belép a szobámba. Mikor utánna megyek,hagyom hogy beljebb menjen,és amíg ő körül néz,addig én bezárom a szoba ajtaját - Le űlhetsz - utasítom barátságosan,ő pedig félve,de lehuppan az egyik fotelra.