Belezúgtam Leonard Prestcote-ba! ✅

20. fejezet

Leonard

Még éppen sikerül elcsípnem az ajtóban. Mondtam neki, hogy beszélnünk kell a tegnap történtekről, most pedig úgy iszkolna ki a szobából, mintha valaki üldözné. Pedig én nem tudok egy percig sem várni. A tegnapi nap felőrölt idegileg. Sosem volt még annyira rossz napom. Helyre akarom hozni ezt az egészet. De talán Delia már nem így gondolja. Biztos azért akart elrohanni, ő már lehet, hogy Michaellel képzeli el az életét. Hiszen itt az orrom előtt beszélték meg, hogy még keresni fogják egymást.

- Nem fogsz beszélni vele! - jelentem ki. Talán ez egy kicsit erős, de nem tehetek róla, féltékeny vagyok.

- Tessék? - kerekedik el a szeme. Ezzel most megleptem. Lehetséges, hogy nem engem fog választani. Benne van a pakliban. Nem hibáztatnám, mellettem nincs biztos jövője, nem ígérhetek neki semmit. Míg igaz, hogy Michael herceg, de az ő döntését senki nem vizsgálná felül. Ha Cordelia kell neki akkor talán át kellene engednem neki, ők legalább boldogok lehetnének együtt. Én meg majd feleségül veszek valakit nagyi listájáról. Hiába is ódzkodok tőle, lázadok ellene, tudom, hogy ez lesz a sorsom. Mi más is lehetne? Nálam nincs meg az a luxus, hogy egyedül dönthetek a szerelmi életemről. De ezt még sem engedhetem!

- Nem engedem - bőszülök fel. Amíg ebben a palotában van addig az enyém. Képtelen lennék nap mint nap nézni, hogy itt van, mégsem lehet az enyém.

- Ezt most nem értem - rázza a fejét. - Te küldtél el vele, azt üzented, hogy csábítsam el. És most, hogy sikerült, ideges vagy? Ez teljesen logikátlan - túr a hajába idegesen.

- Igen! Ez az én palotám! Az lesz amit én mondok! Ha elküldelek, akkor elmész, ha azt mondom maradj, akkor nem mozdulsz. Ilyen egyszerű!

- Azt mondja őfelsége? És ha azt mondja, hogy feküdjek le magával, akkor nemes egyszerűséggel megbaszhat? - nevet fel hisztérikusan.

- Nem így értettem - próbálok közelebb menni hozzá, de elhúzódik. Azt hiszem most egy kicsit elvetettem a sulykot. - Ne haragudj, hülye vagyok - rázom a fejem. - Csak annyira idegesített, hogy vacsoráztál vele. Alig bírtam ki. A gondolat is borzalmas volt.

- Akkor miért küldtél el? - néz rám értetlenül és igaza van, jogos a kérdése.

Cordelia

Én már semmit sem értek. Hogy mi járhat a fejében, azt meg aztán főleg nem. Mi értelme volt ennek az egésznek, ha ő is és én is szenvedtem?!

- Ez tűnt a jobbik megoldásnak - rántja meg a vállát.

- Minél jobb? - húzom össze a szemöldökömet.

- Ha továbbra is folytatjuk azt, amit elkezdtünk, akkor pokoli nehéz lesz az elbúcsúzás. Azt hittem, hogy ha még csírájában elfojtom a dolgot, akkor könnyebb lesz.

- Ugyan már Leó! Felnőtt emberek vagyunk. El fogunk tudni köszönni egymástól. Nem is lesz más választásunk, éppen ezért fog könnyen menni. De ha itt látjuk egymást nap mint nap, akkor rettenetesen megnehezítjük a dolgunkat.

- Azt mondod, hogy folytatnunk kellene? - csillan fel a szeme.

- Csak ha mindketten ezt akarjuk. Nem kell aggódnod, ha vége a kiküldetésemnek el fogok menni, nem maradok a nyakadon - nevetek fel, de tudom, hogy nem igazi a mosolyom. Vele mégis el kell hitetnem, hogy minden rendben lesz. - Éppen ezért lesz könnyű lezárni, mert előre tudjuk, hogy mire számíthatunk, nincsenek kötelezettségek.

- Te bele mennél ebbe? - kérdezi reménykedve.

- Csak egy feltétellel - mutatom az ujjammal is. Kíváncsian várja a válaszomat. - Többet nem döntesz ilyen ügyben egyedül. Ha nehézségbe ütközünk akkor ketten megbeszéljük. Egyikünk sem kezd magánakcióba. - Elfogadja a feltételemet és a kezét nyújtja felém, kezet rázom vele. Ezzel aláírom a halálos ítéletemet. Pontosan tudom, hogy milyen nehéz lesz tőle elbúcsúznom, de azt sem hagyhatom, hogy most azonnal véget érjen. Nekem lényegében már mindegy, most és a végén is nehéz lenne, akkor meg miért ne élvezzük ki a maradék időt?! A kisebb rosszat választom.