Belezúgtam Leonard Prestcote-ba! ✅

6. fejezet

Cordelia

Basszus! Ez kétségkívül Leonard Prestcote. Fürkésző tekintetével lyukat éget a bőrömbe. Vajon felismert, azért néz rám így?

- Mégis ki maga? Még soha nem láttam itt - szólal meg végül.

Csak nem gondolja, hogy az a rengeteg őr a bejáratnál beengedett volna csak úgy valakit az utcáról? De legalább jó hír, hogy nem ismert meg.

- Elnézést! Cordelia Wilson vagyok, újságíró. Az Altman Newstól jöttem, hogy cikket készítsek - kezdem el hadarni idegesen.

- Á, Altman News. Örülök, hogy megérkezett - mondja, mire én elpirulok.

Valószínűleg látja zavaromat, mert egy apró mosoly jelenik meg az arcán.

- Tudja, hogy ki vagyok? - húzza fel a szemöldökét.

- Természete... - kezdem, de félbeszakít.

- Akkor mégis mire vár? Illendő lenne meghajolnia - mondja mérgesen, de azért egy kis derűt is látok az arcán.

Ezt most komolyan mondja? Meghajolni, azaz pukedlizni? Azt se tudom, hogyan kell.

- Ó, elnézést - mondom zavartan.

Óvatosan leguggolok, és valami pukedlihez hasonló dolgot viszek véghez. Gondolom megfelel neki, legalábbis nagyon remélem.

- Ezt még gyakorolnia kell.

- Elnézést - mondom ki már harmadszor 5 perc alatt.

- Most mennem kell, de holnap találkozunk - mondja, én pedig értetlenül nézek rá.

Találkozni akar velem? A nagy Leonard Prestcote Baremontia leendő királya?

- Az interjú miatt - teszi hozzá végül.

Gondolatban a homlokomra csapok. Tényleg, az interjú. Az holnap van, erre célzott. Úgy egyébként nem akar találkozni velem. Mégis mit gondoltam?

- Ja, igen, persze.

- Akkor holnap - mondja még, aztán ott is hagy egyedül az előtérben a zacskóimmal szerteszét a földön, a lábam körül.

Gyorsan felszedem a cuccaimat és a szobámba sietek. Sőt, futok, hogy minél előbb odaérjek és az ágyba vethessem magam. Erre a találkozásra nem számítottam, nem tudtam rá felkészülni, pedig kellett volna. Szörnyű őt újra látni, főleg úgy, hogy nem is emlékszik rám. Tudom, hogy nem vagyok az a lány, aki megmarad a férfiak emlékezetében, és tudom, hogy eddig azért imádkoztam, hogy ne ismerjen meg, de ez most mégis szíven ütött. Az egyik felem örül neki, a másik viszont zokog. De az éltet, hogy talán így csak kicsit volt kínos a szituáció. Mégis belevetem magam az ágyba és a fejemre húzom a párnát. Pár percig így nyugtatom magam, aztán amikor már kezd elfogyni a levegőm, felkelek.

Holnap újra látnom kell, és már előre félek tőle. Előtte egyszerűen nem tudok nyugodt és kiegyensúlyozott lenni, képtelen vagyok rá. Elhagy minden erőm, és az agyam is kikapcsol. Rettenetes érzés. Még levegőt is alig veszek, és erre csak akkor jövök rá, amikor elmegy a közelemből és végre újra oxigénhez jutok. Félek, hogy agykárosodásom lesz, vagy valami ilyesmi. De ez a munkám, szóval nem szabad panaszkodnom, és valahogy ki kell bírnom. Csak azt nem tudom, hogy ezt mégis hogyan fogom kivitelezni.

***

A találkozás után már nem hagyom el a szobámat. Fel kell készülnöm a holnapra, így vacsorázni se megyek le. De őszintén szólva nincs is kedvem ahhoz a sok ismeretlen emberhez, és éhes se vagyok, gyomoridegem van.