Belezúgtam Leonard Prestcote-ba! ✅

1. fejezet

Cordelia

Egy szokásosan unalmas, izgalmaktól mentes reggelre ébredek. Mielőtt kérdeznétek, nem, nem vagyok jövőbe látó. Egyszerűen csak tudom, hogy a mai napban sem lesz semmi rendkívüli, hiszen minden napom ilyen, és majdhogynem mindegyik ugyanolyan. De még ha egy kicsi változás is beállna, az is olyan jelentéktelenül változtatja meg az egészet, hogy szinte fel sem tűnik. Szóval igen, már nem is számítok semmire. Félreértés ne essék, szeretem az életemet, és tudom, hogy csak rajtam múlik, hogy mennyire teszem izgalmassá, de egyszerűen félek a változástól. Sokkal kényelmesebb a napi rutinom, még akkor is, ha néha mellbe csap a felismerés, hogy 26 évesen macskás nénivé váltam, csak macskák nélkül. Annyi a különbség köztünk, hogy én a munkába folytom minden bánatomat, és éjjel-nappal azon munkálkodom.

A mai nap pont egy olyan, amikor kizökkenek a mindennapi kerékvágásból. A hétfőim mindig szabadok, és akkor az egyetlen barátnőmmel töltöm a napot. Általában ő is szabad szokott lenni, de azért néha előfordul, hogy valami közbejön. Akkor a következő hétfőig szomorkodok. Ez az egyetlen nap, amikor egyáltalán nem foglalkozok a munkával, és ez tényleg kell, különben egy géppé válik az ember, aki csak a munkának él.

Na, de ideje felkelni, különben lekésem a reggelit. Fel is pattanok az ágyból és a fürdőszobába sietek. Gyorsan rendbe szedem magam és indulhatunk is. Nem szoktam sok időt és figyelmet fordítani a kinézetemre, de őszintén, nem is nagyon érdekel senkit. Felkapom az egyik ruhámat, nem igazán nézem meg, hogy melyiket, de nincs is nagy jelentősége, hiszen minden ruhám hasonló. Van egy rakat hosszú szoknyám, és néhány farmerem. Igazából csak ezt a kettőt hordom.

A bejárat melletti tükörben még gyorsan megnézem magam, mielőtt indulok. Nem igazán mondanám, hogy tetszik, amit látok, de már régen nem aggódom azon, hogy hogyan nézek ki. Nekem elsődleges szempont a kényelem, a többi pedig nem számít. Ma egy hosszú, bokáig érő rakott szoknyát vettem fel egy fehér blúzzal, na meg egy topánkát. Tudni kell rólam, hogy soha nem hordok magassarkút. Ebben most sem teszek kivételt. Végigsimítok jelentéktelen, hosszú, se színű hajamon. Igen, nekem ilyen színű a hajam. Se nem szőke, se nem barna, hanem valahol a kettő között. Én inkább világosbarnának mondanám, de senkivel nem kezdek vitatkozni emiatt. Az arcom szerintem nem lenne csúnya, nekem kifejezetten tetszik, csak lehet, hogy egy kis sminket kellene használni, azt meg ugye én soha nem teszek fel. Nincs nekem annyi időm, hogy még ezzel is vesztegessem. Na meg aztán valljuk be, kinek akarok én tetszeni? Segítek. Az égvilágon senkinek. Mikor még fiatalabb voltam, természetesen engem is érdekelt a kinézetem, nagyon sokat stresszeltem rajta. De mára már kinőttem ebből. Már nem is akarom megváltoztatni az életemet. Rájöttem, hogy sokkal egyszerűbb elfogadni azt, ami van. Ilyenkor az ember már nagyon nehezen képes változni. Nekem még gyerekkoromban sem sikerült. Mindig is otthon ülős típus voltam. Nem mentem már akkor sem sehova. De ez csak tizenhat éves koromban kezdett el zavarni. Akkor volt a "lázadó" időszakom. De miután lenyugodtam visszatért az unalmas énem. Azóta is csak egy izgalom volt az életemben, kb. egy évvel ezelőtt.

Egy melós buli volt, csapatépítő. Akkor már egy éve voltam újságíró. Bizonyítani akartam a csajoknak, hogy én is vagyok olyan menő, mint ők. Rossz ötlet volt. Természetesen ezek a bulik nem szólnak másról, mint a piálásról. Jól be is rúgtunk, még a vacsora közben. Persze nekem is meg kellett mutatnom, hogy milyen jól bírom az alkoholt, pont, mint a többi lány. Nem bírtam. Két pohár pezsgőtől már kidőltem. De a csajok csak úgy itattak. Fogalmam sincs, még hány pohár vodka csúszott le a torkomon. És persze akkor még kitalálták, hogy menjünk egy szórakozóhelyre. Vagány akartam lenni, bizonyítani akartam, így velük mentem. Akkor történt az, ami a mai napig kísért. Ahogy beléptünk, és a bárpulthoz mentünk a lányok egyszerre kezdtek el sikítani.