Belezúgtam Leonard Prestcote-ba! ✅

10. fejezet

Leonard

- Uram, a királynő egy óra múlva várja a dolgozószobájában - szólít meg személyi asszisztensem.

- Köszönöm Henry - sóhajtok fel.

Már megint mit akar tőlem az öreglány. Sosem hagy békén. Ha van egy kis időm, akkor is vele kell foglalkoznom. Ez nonszensz!

- Nem mondta, hogy milyen ügyről van szó?

- Sajnos nem. Csak azt tudom, amit Önnek is átadtam.

- Akkor várnom kell még egy órát - sóhajtok fel.

Amíg van egy kis időm, addig elrendezem az asztalomon a papírokat. Rá kell jönnöm, hogy rengeteg dolgom van. A koronázás után egy csomó új feladatköröm lett, ami annyit jelent, hogy még több dolgom lett. És persze a feladatok nagy részét magamnak generáltam. Nem akartam, hogy a polgárok panaszait Henry olvassa át, és csak az igazán fontosok kerüljenek elém. Én mindet látni akartam. De nem gondoltam, hogy ennyi levél érkezik be a királyságra. Ez rengeteg, és a nagy része hülyeség, vagy olyan kérés, amit én nem tudok teljesíteni. Lassan be kell látnom, hogy nagyanyámnak megint igaza volt, egy királynak nincs ideje az összeset átolvasni. Vissza kell adnom majd Henrynek ezt a feladatot. Be kell látnom, hogy meghaladja a képességeimet.

- Felség, indulnia kellene - szól rám Henry.

- Miután elmentem vigye át az irodájába a beérkező panaszokat - mondom miközben felemelkedek a székemből. - Visszaadom ezt a feladatot.

- Rendben uram!

Gyorsan a legfelső emeletre sietek. Remélem nem lesz hosszú, most nagyon nincs kedvem beszélgetni.

- Hívtál - lépek be az ajtón kopogtatás nélkül.

Nagyanyám a magasba emeli a szemöldökét. Felháborodik a viselkedésemen. Imádom, hogy én vagyok a király, és már nem üvöltözhet velem. Legalább is nyilvánosan. Biztos vagyok benne, hogy még lesz rá alkalom, hogy annyira kiborítom. De nálam van az aduász, hiszen, ha úgy akarom, akkor el is küldhetem a palotából. Más kérdés, hogy nem akarom. Még nem vagyok olyan tapasztalt király, hogy egymagam is megálljam a helyem.

- Ülj le - sóhajt fel.

- Mi volt olyan fontos? - kérdezem miközben helyet foglalok vele szemben.

- Az imént beszéltem az újságíróval - kezdi. - Mindenképpen beszélni akartam veled utána. Tudod nagyon jól, hogy ezt az egészet mennyire nem tartom jó ötletnek. Egy hónap nagyon sok idő, féltem, hogy a lány olyanokra is rájön, amire soha senkinek nem kellene.

- Mit akarsz ezzel mondani? Küldjem haza a lányt?

- Egyáltalán nem. Az a lány ártalmatlan. Csak annyit mondunk neki amennyit akarunk, nem kérdezősködik, beéri azzal, amit mi kimondunk. Úgyhogy ebből nem lesz probléma. Feleslegesen pedig ne bontsuk fel a szerződést, hiszen az se festene rólunk jó képet.

- Jól van. Hogyha csak ennyit akartál... - állok fel.

- Nem! Ülj vissza! - néz rám összeszűkült szemekkel, én pedig egy sóhajtás keretében visszaroskadok a székbe. - A másik dolog pedig sokkal fontosabb. Átnézted a lányokat?

- Mi? - nevetek fel.

Azóta nem néztem rá arra a mappára mióta odaadta. Szépen beraktam az íróasztalom alsó fiókjába, és azóta még a létezését is elfelejtettem.

- Nem fogok feleségül venni egy olyan lányt, akit nem ismerek.

- Majd idővel megismered - legyint egyet.