A száműzött demon... •BTS FF•

24.rész

Jk pov

"Sem utódja, sem boldog őse,
Sem rokona, sem ismerőse
Nem vagyok senkinek,
Nem vagyok senkinek.

Vagyok, mind minden ember: fenség,
Észak-fok, titok idegenség,
Lidérces, messze fény,
Lidérces, messze fény.

De, jaj, nem tudok így maradni,
Szeretném magam megmutatni,
Hogy látva lássanak,
Hogy látva lássanak.

Ezért minden: önkínzás, ének:
Szeretném, hogyha szeretnének
S lennék valakié,
Lennék valakié..."

Amióta az eszemet tudom senkié sem vagyok, és az enyém se senki. Több száz dolgot láttam, láttam csaták százait, fejlődést, elnyomást.
Mégis annyi látványosság ellenére is tudatlan vagyok.
Nincstelen, hasztalan szégyen, ki annak ellenére, hogy a halhatatlanság és fiatalság áldásában fürdik, mégis olyan, mind az elmúlás.
Értelmetlen és pótolható lényem töredéke annyi év után mégis csak most kezd el élni.
Érzéketlen énem mind egy két lábon járó viaszból formált emberi alakként létezett.
Éltem, de mégis az élet gazdagsága mellet most kellet ráeszmélnem, mennyire is voltam én szegény.
Hiába vett körül a szép és a pompa.
A meseszép élet titka. A hatalom mit talán más halandó sosem fog megkapni.
Sőt mivoltom legsötétebb titka sosem tudódhat ki.
A manipulációt, és az irányítást tartva markomban mind a rongy bábut, úgy irányítottam több száz halandót.
Üres szavak kísértek végig háromszáz éven át.
Ártatlan emberek százai csúsztak össze előttem vérbe fagyva, csak mert én hóbortból úgy kívántam.
Hibáztathatnám maga az átkot mi körülleng, de csak magamat csapnám be, senki mást.
Foghatnám arra ami lettem, de ezt én tettem.
Tudom ki vagyok és emlékszem halandó emeltem összes percére.
1697.9.1 születésem napja, mi bárcsak meg sem történt volna.
Miért?
Miért most tör rám a bánat, a bűntudat, amiért annyi embert öltem..
Egy év kellet hozza, hogy teljessen megtörjek, és egy szörny, szörnyet formáljon belőlem.
De mégis minek?
Hittem ha megteszem győzök, és "szerelmem" ki mára semmi más csak egy bestia a szememben, örökkön örökké velem lesz.
Tán így is lett volna, ha a bestia nem maga az alvilág király "menyasszonya".
A pokolba kerültem, de meg arra sem voltam méltó, hogy ott maradjak.
Nem úsztam meg csak, hogy távol tartsanak a nőtől, kit régen annyira szerettem, újra a földre lettem rakva. Kezemen egy billoggal mi az átkot hordta.
Száműzött démonként, lézengtem s magam sem tudom megtettem újra nagyobb hatalommal démonként gyermekek és felnőttek életet ontottam.
Megtört a billog én pedig mind valami császár úgy léptem be a poklok kapuján.
Da mire ezt megtettem a smaragdzöld szemű vörös tulajdonosa már nyűg volt a hátamon.
Elszúrtam, hisz semmit sem éreztem, ő mégis boldogan ölelt át csintalan módon titokban.
Míg én vissza sem öleltem csak annyit mondtam "mit akarsz!"
Annak ellenére forró éjszaka ütötte markom, és valahol rájöttem a smaragdzöld szemű nő régen mennyire is vigyázott, mikor még ember voltam, és meghallattam.

Most pedig itt állok és némaként figyelem érzelmem egyetlen forrását.
Hana Jade mellet vihog Taehyung ideges arcán.
A férfi szinte az összes könyvet és verset úgy kapja ki a két nő kezei közül, mind ha a legféltettebb kincsei lennének.
Az is, a mostanra érzéketlen és arrogáns férfi egyetlen emberi maradéka mi megmaradt bennem, a művészet, ahová annyiszor menekült már el.
Valahogy még maga Taehyung is emberibbnek látszik Hana mellett, megrémiszt és egyszerre árasztja át az egész testemet a melegség.
Testem összes porcikája kívánja a nőt, ki semmit sem tett azért, hogy a testem így reagáljon, csak nevet, azt is olyan jóízűen.
Fel sem tűnik mennyire faj a vérem vegyülése egy idegen szerrel. Boldogság.
Ez a méreg ment meg és öl egyszerre, de míg te boldog vagy én áldozatot hozok érted.
Nem kell a pokol, a hatalom semmi csak te!
Meg akarlak csókolni, magamhoz táncolni, és többet soha el nem engedni, kalitkában zárni.
Így hát teszek érte, noha tudom, hogy mennyire nem helyes...
A csuklójára fogva húzom magam után, míg el nem érem a szobám ajtaját.
Nem törődök semmivel csak az lebeg előttem, hogy végre megérintsem Őt.
Jaj benned minden csábít.
De miért te, miért most?
Megérdemellek?
Ugyan te tőlem sokkal jobbat kaphatnál, de a mohó önző énem éhes rád.
Bemocskollak az összes érintésemmel, de nem tudok megálljt parancsolni.
Kellesz mindenestül, légy az enyém és én a tied mindörökké.
Az ágyra nyomva gyömöszölöm magam alá a törékeny testet. Szemem sötétsége feketén égnek.
Hana szemei csillogva néznek az én korom fekete torzszülőt szemeimbe.
Miért nem félsz?
Miért nem hátrálsz meg, vagy undorodsz meg tőlem?
Tudod te mennyi ártatlan ember vére tapad ahhoz a kézhez mi most téged érint meg?
Ha tudnád gyűlölnél érte...
De jaj kérlek ne mondj le rólam.
Szeress, és nézd el a hibáim.