Kőbe írt história

12. Vous êtes à Paris

- Azt hiszitek fogva tudtok tartani? Már rég nem vagyok fogoly. - Kuncogom, ahogy a MACUSA épületének tetején ülök, már csak percek kérdése, hogy elinduljon a szökésem igazi része. Ideje, hogy menjek és elfoglaljam a helyem. Tudom hol kell lennem, tudom mit kell csinálnom és nem szívesen teszem. Csak remélni merem, hogy a varázslók tudnak úszni, nem akarok gyilkos lenni, egyáltalán nem.

Vihar van, pont mint a filmben, a kocsi is úgy indul el ahogy kell neki, én pedig mindent úgy csinálok, ahogy a filmekből emlékszem rá. Egyedül maradok a lovakkal és eltűnök az égben. A kocsim húzó állatait azonnal szabadon engedem, mikor biztos helyre érek, magam pedig elmegyek, hogy összeszedjem a dolgaim és elinduljak Párizsba, útközben összeszedve pár követőmet, akiknek a nevét csak azért tudom, mert jó a memóriám, de igazából nem nagyon érdekelnek, valószínűleg mind csak eszköznek tekintenek engem, hogy elérjék a céljukat, ahogy nekem is kellene velük tennem.

Még soha sem jártam Párizsban, a hely teljesen lenyűgöz, van egy hangulata, amit könnyen meg tudnék szokni, lehet, hogy ha nem tudnám mit kell megtennem, akkor itt letelepednék és elmehet a fenébe mindenki. Csakhogy tudom mi lesz, tudom mi fog történni, tudom mit kell tennem és tudom, hogy nem maradhatok itt. Vagy legalábbis nem hosszú ideig.

Párizsban tartózkodásom negyedik napja lehet, mikor a lakosztályom ablakából meglátok két alakot. Izgatott leszek, izgatottabb, mint valaha. Mégis igyekszem kontrollálni magam és csak egy kedves mosollyal fogadni a két vendégemet, akik közül az egyik, a hölgy, eléggé gyanakvó tekintettel néz rám.

- Credence! Úgy örülök, hogy látlak. - Mosolygom rá. - Ki a barátnőd? - Kérdezem a nőre nézve, akiről pontosan tudom, hogy ki.

- Semmi köze hozzá! Hazudott nekem! Miért? - Én csak kérdőn nézek rá.

- Mit gondolsz, miben hazudtam neked? - Válaszolok kérdéssel a kérdésre.

- Azt mondta jót akar, de maga egy bűnöző. - Itt sóhajtok egyet és lerogyok a székemre.

- Nem hazudtam. Jót akarok, arról pedig fogalmam sincs mit csináltam, ami miatt azok bűnözőnek tartanak. Én csak elmondtam mit gondolok és vannak, akik ugyanígy gondolkodnak.

- Háborút akar! - Sziszegi a nő.

- Ebben tévedsz kedves! - Rázom meg a fejem. - Én meg akarom állítani a háborút, akkor is ha tudom, hogy esélyem sincs rá, de meg kell próbálnom. A muglik egymás nyakának fognak ugrani megint. Ártatlanok fognak meghalni! Egyszer már láttam ezt, még egyszer nem akarom! Csak segíteni akarok azoknak, akiknek tudok. - Hajtom le a fejem.

- Nagini! - Hallom meg a nő hangját. - A nevem Nagini.

- Örvendek a találkozásnak, gondolom ön tudja ki vagyok. - Biccentek egyet.

- Még mindig áll, hogy tanít? - Szólal meg Credence is.

- Természetesen, de ha el akarod fogadni meg kell kérjelek, hogy várj egy kicsit. Van még valami, amit el kell intéznem itt Párizsban, utána haza utazok. Mind a ketten velem jöhettek, ha akartok. - Mondom mosolyogva és meglepő módon két biccentést kapok válaszul.

Mikor először megfordult a fejemben az ötlet, hogy kitanítom a fiút még magamat is őrültnek gondoltam, ezzel megváltoztatom a cannon nem? De ha a végén úgyis meghal, valahogy meg kell halnia, ha nem mentem meg, akkor nem lesz semmi baj, akkor nem rontok bele a Harry Potterbe, nem igaz? Vagy legalábbis ez volt, amivel nyugtattam magam, de néha még én sem hiszem el, hogy amit gondolok az igaz.

A találkozás a látó hölggyel sokkal könnyebben ment, mint gondoltam, őszintén sajnálom a lányt, de tudom, hogy ebben a világban esély sincs arra, amire vágyik, amit én adhatok neki az legfeljebb támogatás. Na, nem mintha nem mindenkinek csak ennyit tudnék adni. Az én nevemhez ugyan nem fog egy háború hozzánőni. Az ki van zárva! Okolhatnak engem érte, de én biztos nem...

Ölnöm kell, meg kell tennem, hiszen a filmben is megtettem, akkor itt is meg kell tennem, de nem akarom megtenni. A szívem összeszorul és folyamatosan forog a gyomrom és ezen az a szerkezet se segít, amit csináltam, amivel kivetíthetem a látomásaim. Pontosan olyan a tárgy, mint a filmben, csak rosszul leszek a használata után. Nagyon rosszul leszek utána. Abban se vagyok biztos, hogy képes leszek addig állva maradni, amíg állnom kellene ez után.

Végül mégis eljött az az átkozott nap. Most értettem csak meg, hogy a filmben azok a fekete fátylak, amik befedték Párizst mik voltak. Ez az én hopponálásom, ezzel utaznak a követőim, vagyis akik annak nevezik magukat. Én legszívesebben kimaradnék ebből az egészből. Ha tehetném írnék egy levelet Albusnak és amint lehet visszatérnék hozzá, de nem tehetem meg. A varázslóvilág jövője függ attól, hogy én megteszem, amit meg kell tennem. Rowling szavai szentek, meg kell történniük, meg kell tennem.

Mozgalmas volt az estém, egy hatalmas beszéd, hányinger, fejfájás és szédülés között egyensúlyozni félig holtan, majd szabadon engedni az én kis speciális Protego Diabolicam, ami tette a dolgát, én csak elengedtem, nem hiszem, hogy lett volna erőm irányítani. Végül hopponáltam a követőim után a Nurmengardba. Miután mindenkinek adtam szállást végre magamra maradtam Errol társaságában és alhattam egy hatalmasat.

Másnap egy újabb levéllel kezdtem a reggelem, jó érzés volt kiírni magamból a gondjaim, azóta nem csináltam, hogy elfogtak és bezártak a MACUSA-ban. Őszintén szólva kicsit hiányzott is az írás, segített, ahogy most is rendezni a dolgokat, a gondolatokat a fejemben. Sőt valamennyire a lelkiismeretem is megnyugtatja, hogy kiírhatom magamból, amit tudok, hogy ha akkor is, ha utána a szemetesbe kerül, de elmondhatom Albusnak, hogy mit gondolok, mit érzek.

- Levél? Kinek ír levelet? - Hallom meg Credence hangját a hátam mögött, mikor a nevemet írom fel a levélre.

- Senkinek. Ez csak egy gyakorlat, amivel rendezem a gondolataim. - Mondom, ahogy összegyűröm a levelet és beledobom az asztalom melletti kis szemetesbe, majd a fiú felé fordulok. - Gondolom sok kérdésed van! Mit szólnál, ha egy reggeli közben beszélnénk meg őket, Miss Goldstein is biztosan örülne a társaságnak. - A fiú csak biccent, én mellé lépek és a vállára teszem a kezem. - Sajnálom Naginit. - Mondom őszintén. - Tudom milyen elveszteni valakit, aki fontos neked.

- Maga is elvesztett valakit? - Jön a kérdés, én elszomorodok, ahogy ellépek mellette.

- Én elhagytam. - Sóhajtok egyet.

- De miért? - Tudakolja és teljesen jogosan.

- Mert nem tehettem mást. - Rázom meg a fejem.

- Tényleg ismeri a jövőt. - Erre csak elnevetem magam.

- Igen Credence, jobban ismerem a világunk jövőjét, mint bárki. - Helyeselek és csak mosolyogni tudok annak az iróniáján, hogy a fiú egyenesen a lényegre tapintott rá. - Oh, jut eszembe ma szerzünk neked egy varázspálcát, ha van hozzá kedved. - Nézek vissza rá a vállam felett, ezzel elérve, hogy eltereljem a figyelmét a korábbi gondolatairól és izgatottan kövessen, hogy elfogyasszuk a reggelinket.