Kőbe írt história

4. Drumstrang

Mire betöltöm a tizenegyet már én se tudom eldönteni, hogy az emlékeim közül melyik tartozik a jelenlegi és melyik a régi életemhez és már úgy mozgok ebben a világban, mintha mindig is ide tartoztam volna. Ezért lehet, hogy mikor betöltöttem a tizenegyet és a mamival elmentünk bevásárolni az iskolához, már képes voltam úgy viselkedni, mintha az, hogy körbe vagyok véve varázslatos dolgokkal természetes lenne. Pedig biztos vagyok benne, hogy a másik énem most fanolna magában.

Persze az az élet se tűnt el nyomtalanul. Sőt, a nyelvhasználatomon elég gyakran ki is ütközik, hogy nem ebből a korból jöttem, ahogy azon is látszik, hogyan viszonyulok a világhoz. Körülöttem mindenki bizakodó a jövővel kapcsolatban, de én elég komor vagyok. Velük ellentétben én tudom mit hoz a 20. század és az nem lesz kellemes és van egy olyan érzésem, hogy nem csak a mugliknak nem lesz az.

- Már csak egy pálca kell. - Fogja meg nagyi a vállamat, amivel visszarángat a jelenbe, a berlini varázslóútra.

- Komolyan kapok pálcát? - Csillognak a szemeim, de a mami csak nevet rajtam és bólogat, ahogy bevezet egy sötétebb boltba. A boltos azonnal letámad és a kezembe nyom egy pálcát, majd megrázza a fejét.

- Nem, nem! Erősebb kell. - Fordul el és siet hátra.

- Neked is üdv Gregorovics! - Rázza meg a nagyi a fejét.

- Jaja! - Legyint a férfi, ahogy tovább keresget. - Miért ne? A szeme megvan hozzá! - Hallatszik a bolt hátuljából a boltos hangja.

- Mihez van szemem? - Pillantok fel nagyira.

- A két színű szem a látás legtisztább jele. - Mondja komolyan, én meg biccentek egyet. Ekkor jelenik meg a férfi kezében a göcsörtös pálcával, amit felém nyújt.

- Ezt próbáld, ezüstfa pálca, viharmadár tollal. - Óvatosan veszem kezembe a tárgyat, nem tudom minek kell történnie, ha jó lesz. A pálca pár pillanatig marad a kezemben nem csinálva semmit és a boltos már el is venné tőlem, mikor a végéből ezüstös fény tör elő és a fa felmelegszik a kezemben. Tágra nyílt szemekkel nézek a pálcára és óvatosan rámarkolok teljes tenyérrel, mire a fény elhalványul és kellemes bizsergés fut végig a tenyeremtől a vállamig.

- Ez lesz az! A pálca kiválasztott téged. - Mondja a férfi mosolyogva, majd a nagyival elintézik az anyagi dolgokat, amikből nem sokat fogtam fel, mert azzal voltam elfoglalva, hogy bámuljam a pálcát a kezembe. Emlékszem mennyire szerettem volna ilyet, Gilbertként és Gellertként is. Most végre szereztem magamnak. Ugyanígy pislogtam a nyelvvizsgámra is, mikor azt szereztem meg. Ez azonban mégis valahogy más, most már úgy érzem tényleg részese vagyok ennek a világnak.

A bevásárlásunk után nem is olyan sokkal el kellett hagynom a nagyi házát, az otthonom. Elkezdődik az első Drumstrangos évem. Az út az iskolába enyhén szólva is ijesztő volt. Utálom a szűk helyeket. Márpedig akármekkora is ez a hajó, amin elvittek minket a szigetre, akkor is iszonyú pici volt a hely, nekem meg nagyon erősen kellett koncentrálnom, hogy ne rágjam le az összes körmömet mire megérkezünk. Szerencsémre megmaradtak a körmeim és egyben jutottam le a hajóról és megállapítottam, hogy ezek lesznek iskolás életeim legrosszabb órái.

Az iskola épülete, a Roxforthoz hasonlóan egy hatalmas kastély. A diákok a kastély egy hatalmas termébe lettek vezetve. Majd minket nulladikosakat összetereltek és a terem legszélén elhelyezett hosszú asztal mellé ültettek le. Volt a teremben még hét asztal, ami mellett körülbelül egykorú diákok ültek, valamint egy asztal a terem ajtótól távolabbi végén, ami körül a tanárok helyezkedtek el.

Az igazgató tartott egy szép hosszú beszédet arról, hogy megtiszteltetés nekünk itt tanulni, az iskola történetéről, az órák és az étkezések rendjéről és még pár egyébről, amik hamarosan feleslegessé váltak. Annyi haszna volt az egésznek, hogy megtudtam, hogy az első évünkben csak az alap bűbájok megtanulásával és a bájitalokhoz való előkészüléssel fogunk foglalkozni és hogy jövőre kell majd választanunk két szakot, amit tanulni fogunk.

Nem is értem magam, hogy miért lepődöm meg rajta, hogy itt máshogy mennek a dolgok, mint a Roxfortban, nem minden suli egyforma. Itt például házak sincsenek, csak évfolyamok, meg szakosodások. Ennek előnye, hogy rendesen összeszoksz az évfolyamoddal, hátránya, legalábbis szerintem, hogy a többi évfolyamot nehezen ismered meg. Ennek ellenére izgatottan vártam az első tanítási napot. Ki akartam végre próbálni a varázslást. Az, hogy tudom a varázslat nevét meg a mozdulatokat nem jelenti, hogy működni is fognak.

Az első nap a reggeli után elvetetnek minket a felsőbb évesek abba a terembe, ahol első tanévünk felét fogjuk tölteni. Ez egy normális modern osztályterem nagyságú szoba, ahol úgy negyven fő bőven elfér. Szokásomhoz híven lehuppanok az első sorba, Gilbertként is mindig oda ültem. Ott könnyebben elveszel a tanár figyelméből. Aztán már csak vártam, hogy neki kezdjünk az órának.

Természetesen az első varázslat, amit meg kellett tanulnunk a lebegtető bűbáj volt, amit én már majdnem gondolkodás nélkül tudok csinálni, minden segédeszköz használata nélkül, de azért, ha már esélyem van rá, hogy használjam a pálcám, nem én lennék, ha kihagynám. Így a megfelelő mozdulattal intek a tollpihe felé, hogy az felemelkedjen a levegőbe.

- Tökéletes Grindelwald. Így kell ezt csinálni! - Lép elém kedvesen mosolyogva a tanár, én pedig büszkén húzom ki magam a széken. Csak van valami haszna annak, ha az ember Potterokopédia. Bár be kell vallanom teljesen máshogy kell gondolkodni a pálcával való varázslásnál, mint amikor nem használod, de ennek is megvannak a szépségei.

Körülbelül az óra fele lehet, mikor megunom, hogy a tollat emelgessem a levegőbe pálcával, így úgy döntök, hogy leteszem a pálcám a padra és azt fogom felemelni. Játszom egy kicsit, a tanár úr csak azt mondta, hogy gyakoroljuk a lebegtető bűbájt, azt nem, hogy min gyakoroljuk. Így koncentrálni kezdek a padon pihenő pálcára, ami először csak mocorogni kezd, majd körülbelül öt centire felemelkedik és szépen lassan a felfelé tartott tenyerembe lebeg. Elégedetten biccentek egyet magam elé, mikor észreveszem, hogy túl nagy lett a csend. Azonnal felkapom a fejem és egy osztályra való tátott szájjal találom magam szembe.

- Ez elképesztő volt Grindelwald, még sose láttam ilyen ügyes nulladikost. - Pislog rám a tanár, én meg annak rendje és módja szerint zavarba jövök.

- Nem volt nagy dolog. - Hajtom le a fejem.

- Ne értékelje magát alul ez igen is kivételes teljesítmény. Van egy olyan érzésem, hogy sokra fogja még vinni. - Mondja lelkesen.

- Köszönöm. - Suttogom magam elé. Oh, ha tudná mire fogom én még vinni nem lenne ennyire lelkes miatta.