Kőbe írt história

5. Wunderkind

Hamar megtanultam, hogy a Drumstrang se más, mint az összes többi iskola, ha egy kicsit is okosabb, vagy tehetségesebb vagy az átlagnál az osztálytársaid kiközösítenek és minden lehetőséget megragadnak, hogy megkeserítsék az életed. Talán, ha még mindig Gilbert lennék zavart volna a hozzáállásuk, de már nem az vagyok aki akkor voltam. Már Gellert vagyok és én igen is büszke vagyok rá, hogy úgy tudom irányítani a mágiámat, mint senki, hogy - még ha csak úgy is, hogy Gilbertként tanultam meg a mozdulatokat és az elnevezéseket - elsőre szinte hibátlanul tudom a varázslatokat véghez vinni.

Első félévem végére már az egész iskola tudta, hogy milyenek a képességeim, így a nulladik évem második félévét már külön szobában lakva tölthettem. Ez egy ilyen megtiszteltetés a Drumstrangban az évfolyam legjobb tíz tanulójának külön szobája van. Én mint évfolyamelső részesültem abban a kiváltságban, hogy egy ilyen szobában lakhatom és alakíthatom át olyanná, amilyenre akarom. Természetesen ez nem éppen olyan dolog, amit lehetne csinálni, de szinte biztos vagyok benne, hogy én amíg itt tanulok, addig végig tartani fogom az évfolyamelső címet.

A nagyi nagyon büszke volt rám a nulladik évem végén, mikor hibátlan bizonyítvánnyal állítottam haza. Ünneplésül a kedvenc ételemet főzte meg vacsorára és még el is mentünk együtt nyaralni, ami igazából abból állt, hogy meglátogattuk a nagyi ismerőseit. Sosem voltam oda azért, ha sok új emberrel kellett találkoznom, de most valahogy nem zavart a dolog. Jól esett, hogy ezek az emberek körül vettek. Ha csak egy ideig is, de úgy érezhettem, hogy lehet normális életem.

Az álomkép viszont olyan hamar elpárolgott, ahogy jött, mikor elkezdődött a tanév és ki kellett választanom a szakosodásomat. Természetes az egyik szakom a sötét varázslatok lettek, még szép, hogy azt a tárgyat választottam, amiről a legkevesebbet tudok. A másik szakom a magizoológia lett, ami még Gilbertként kezdett el akkor érdekelni, mikor kijött az első Legendás Állatok és Megfigyelésük film. A bajok viszont ott kezdődtek, mikor kiköveteltem magamnak, hogy akarok egy harmadik szakot is, ami nem más lett, mint a jóslás. A látomásaimról folyamatosan jegyzeteket készítettem az első óta, így mindig tudom, hogy körülbelül mikor kell jönniük, azt viszont nem tudom, hogyan fejtsem meg őket. Ezért választottam a jóslást harmadik szaknak.

A baj nem is azzal volt, hogy három szakot választottam, a baj azzal volt, hogy az évfolyamtársaim az idő múlásával elkezdték szabotálni a munkámat. Volt, hogy ellopták a dolgozatomat, vagy a leckémet, máskor napokig kereshettem a cipőimet, de olyan is volt, hogy mikor reggel felkeltem nyálka borította az egész ágyamat. Mégsem tettem semmit. Gyerekek, alig tizenegy évesek, még nem tudják, hogy ezzel nem érnek el semmit. Ilyenkor nagyon tudok neki örülni, hogy én már egyszer túl voltam ezen a korszakomon.

Így tűrtem az évek alatt, hogy piszkálnak és igyekeztem ellenni a saját világomba. Egyre többet tudtam meg a sötét varázslatokról, hogyan kell őket biztonságosan használni, mikor válnak veszélyessé. Ugyanígy mindent megtanultam alig két év alatt, amit lehetett a magizoológiából, így harmadikban a magizoológia szakomat lecseréltem rúnaismeretre, ami szintén egy olyan tudomány volt, amire nagyon kíváncsi voltam. A jóslástan óráimnak hála már meg tudom különböztetni, mikor gondolkodom el és mikor vannak látomásaim és a homályosabb látomásokat meg is tudom érteni.

Mire ötödikes lettem a saját szobámat is teljesen átalakítottam. Csináltam a szoba egyik sarkába egy párnákból és takarókból álló kis kuckót, amit általában arra használtam, hogy ha látomásaim vannak, akkor le tudjam magam nyugtatni. Az ágyam ehhez a sarokhoz volt a legközelebb. Az íróasztalom az ablak alatt foglalt helyet, rajta azzal a kézzel készített pennakészlettel, amit a nagyi az első itt töltött születésnapomra vett nekem. A kis szobában volt még egy hatalmas ruhásszekrény, amit úgy helyeztem el, hogy a falnak minél kisebb részét takarja el.

Azt tudtam, hogy a Drumstrangban kell lennie egy szobának, aminek a falát tele kell rajzolnom a halál ereklyéivel és erre a szobámnál alkalmasabb helyet nem is találtam. Mire ötödikbe léptem már majdnem tele volt a fal, rosszabb és jobb rajzokkal. Sose voltam az a művész lélek Gilbertként, viszont a Gellert énem sokkal jobban ért ehhez a dologhoz. Nekem csak annyit kellett tennem, hogy felszínre hozzam ezt a tudást, így lehet, hogy az utolsó rajzok már olyan jók lettek, mint egyet fanartok a huszonegyedik századból.

Érdeklődésem a sötét varázslatokkal kapcsolatban egyre csak nőtt, ahogy egyre többet tudtam meg róluk. A mágia egy igen érdekes ága ez és rengeteg kiaknázatlan dolog van benne, ha az ember jól használja fel őket. Ha nem lennék tisztában a sorsommal talán ezen lehetőségek kutatásának szentelném az életem, viszont tudom, hogy nem tehetek ilyet. Így mindent magamba szívtam a tudásból, amit lehetett ittam a történelemkönyveket, a mágikus tárgyakról szóló könyveket és a titkos praktikák könyveit, ezeket pedig úgy szereztem meg, hogy bevetettem azt a bizonyos sármot, amiről tudtam, hogy elméletileg kellene, hogy legyen és legnagyobb meglepetésemre volt is. Pozitív pont az életben, ha az embernek jó a rábeszélőkéje, amire igencsak szükségem lesz a jövőben.

Viszont boldog éveim meg voltak számlálva, onnantól kezdett minden lefelé ívelni, mikor ötödikben karácsonykor idegen bagoly jött hozzám. Azóta is emlékszem arra a pillanatra, mintha most lett volna. Reggeli volt, vártam mama levelét, hogy vár haza karácsonyra, de a jól ismert szinte fekete bagoly helyett, egy aranybarna bagoly ejtett le elém egy levelet.

- Ez kitől jött? - Kérdeztem csak úgy magamtól és ki is bontottam a levelet. Még egyik életemben sem voltam olyan elveszett és kétségbeesett, mint abban a pillanatban. Az iskola szó szerint eltűnt körülöttem, már pontosan tudtam, ismertem ezt az érzést. - Látomás. - Nyögtem ki alig hallhatóan, ahogy nagy villanás homályosította el a látásom.

- Sajnálom Gellert, de már nincs rám szükséged. - Hallottam meg a nagyi hangját és láttam meg őt. Sokkal fiatalabb volt, mint ahogy emlékeztem rá, arcán kisimultak a ráncok és boldogan mosolygott rám.

- Nekem még szükségem volt rád! - Szipogtam, de pontosan tudtam, hogy igaza van. Már nem volt sok hátra addig, hogy szét kelljen törnöm a világom, de még nem voltam rá készen.

- Mind a ketten tudjuk, hogy ez nem így van kicsi Gellert! - Szinte éreztem a kezét a fejemen. - Ígérd meg nekem, hogy élvezni fogod. - Én könnyes szemekkel néztem fel rá és alig láttam az arcát a könnyeimen keresztül.

- Mit? - Kérdeztem vissza, ő pedig elmosolyodott és egy puszit adott a homlokomra.

- Az életet, amit kaptál. Használd ki! - Suttogta, ahogy elhalványodott az alakja, utána kiáltottam, de már felesleges volt. Mikor magamhoz tértem már a gyengélkedőnkön feküdtem. Az évem innentől borzalmasan telt, minden értelmét vesztette, nem volt kedvem semmihez, nem akartam semmit csinálni. Összetört a szívem. Mikor nyáron visszatértem a kis házba, ami az otthont jelentette, az most ridegnek tűnt és üresnek. Egyedül a fekete bagoly volt a lakásban, akit a Weasleyk baglya után, mivel ugyanolyan ügyetlen volt, mint az, Errolnak neveztem el.

- Helló, Errol! Ketten maradtunk kis haver! - Sírtam el magam és adtam ki az egész félévben bennem felgyülemlett szomorúságomat. Végre elért a gyász és hagyhattam, hogy azt tegye amit tennie kell. Eltemesse a kedves arcot mélyen az emlékeimbe, hogy sose felejtsem el. A világ ekkor kezdett a darabjaira porladni körülöttem és én nem tehettem ellene semmit sem.