Bajos lány és rosszfiú/ folytatás/ BEFEJEZETT

~42.rész~

Végül mégiscsak egy kórterem ágyába kötöttem ki. Elvileg elájultam a fájdalomtól és ügye mire felébredtem már begipszelt lábbal, és infúzióval a kezemben feküdtem az ágyon. Igazából az infúziót nem értettem először, de azt mondták, hogy most abban adják a fájdalom csillapítót, mivel ájultan az máshogy nem tudták volna beadni.
Most ezzel a sráccal várjuk a rendőröket, mivel mégiscsak gázolásrol van szó, ezért a kórháznak kötelessége volt felhívni őket.

- Egyébként mi a neved? - próbáltam beszélgetni a fiúval.

- Máté, Szűcs Máté. - egészítette ki végül magát. - A te nevedet meg se kérdezem, úgyis tudom.

- Ennyire ismert lennék? - kacagtam fel. Közben próbáltam kicsit feljebb ülni, de a lábam persze akadályozott.

- Az iskola legköcsögebb sráca a pasid, de komolyan ki nem ismer? - mondta az igazat.

- Csak volt... - hajtottam le a fejem.

- Tudom, ott voltam az udvaron, amikor a fejedhez vágta, hogy megcsalt. - rázta a fejét. - Egy született fasz...

- Igen, az. És legalább a bunyónál ott voltál? - kérdeztem rá hátha...

- Baszki, volt bunyó is? Ne már, azt nem láttam... - sóhajtott nagyokat.

Végül belépett az ajtón két rendőr, az egyik kihívta Mátét, a másik pedig bent maradt velem.

- Beszélgessünk egy kicsit. - ült le az egyik székre. - Hogy történt az egész?

Elmeséltem neki az elejétől a végéig. Legalábbis onnan, hogy feldúltan ültem motorra és indultam a húgomhoz. Viszont ez a rendőr hülye. Hiába magyaráztam neki, hogy nem direkt álltam meg a kocsi előtt, ő folyamatosan azt hajtogatta, hogy de lehet tudat alatt direkt álltam meg. Hülyének néz?
Szerencsére hamar végeztünk és ki is ment a kórteremből.

- Esküszöm megölöm ezt a rendőrt, ha be adja itt az orvosoknak, hogy én öngyilkos akartam lenni... - mondtam Máténak aki most lépett be az ajtón.

- Egyébként tényleg úgy nézett ki, de persze én hiszek neked, és ha ő nem is akkor később ki fog derülni az igazság. - mondta mosolyogva.

Aranyos volt Máté, hogy mellettem maradt egész estig. Nem tudom azért, mert volt benne egy kis bűntudat, vagy csak mert szimplán kedvességből velem akart lenni. Végül mondtam neki, hogy feküdjön mellém, mert úgyis elférünk, a másik meg, hogy ne üljön azon a kényelmetlen széken. Nem éreztem magam kellemetlenül, mert már nem érdekelt Noel.

- Amanda kisasszony? - jött be egy ápoló. Ez a kisasszony nem tetszett, mert Noel hívott így.

- Csak Amanda, ne hívjon kisasszonynak. - mondtam kicsit cinikusan. - Valami újdonság? - kérdeztem rá, mert úgyis tudom, hogy azért jött be.

- Az orvos nem igazán akarta, de a rendőr aki itt volt pedig igen, hogy kivizsgáljon egy pszichológus. Csak biztosra akarnak menni. - fejezte be.

- Tök jó...  - fogtam a fejem. Már nem mostanában voltam pszichológusnál, de azóta se kedveltették meg magukat velem.

- Elkísérlek, úgy is kell neked majd valaki aki segít. - utalt a lábamra, hogy el van törve.

- Köszönöm. - mosolyogtam rá. - És mikor kell menjek? - sóhajtottam.

- Jövő hét hétfőn 11:30- ra ide a kórházba. - mondta az ápoló, majd miután rá bólintottam ki is ment.

Szerencsére este hat fele már elengedtek engem be gipszelt lábbal, és egy mankóval a kezembe. Borzalmas lesz ezzel mászkálnom, majd mindenhová, és most esett le az is, hogy a sportnak most egy ideig lőttek. Máté haza vitt engem (miután lejárt a látogatás, mert a húgomnál voltam), és azt mondta, hogy szeretne minden reggel iskolába vinni, szóval holnap reggel már a ház előtt várni is fog. Fent a szobámba az első dolgom volt, hogy a lehető összes melegítőm, mert farmerokat egy ideig biztos nem fogok tudni hordani. Miután ezt megtettem, meg át öltöztem pizsomára és lefeküdtem aludni.

...

Március 28
Kedd.  

Eszméletlenül kényelmetlen volt így aludni, szóval úgy érzem meg fogok szenvedni legalább másfél hónapig biztos. Lassan kikeltem az ágyból, meg fogtam a botocskámat, vagyis a mankómat és lementem nehezen a konyhára enni. Szüleim nagyon mérgesek voltak a baleset miatt, és egy ideig vagyis amíg velük élek, addig biztosan nem engedik a motorozást.

A barátaim nem tudnak rólam semmit, ha mondhatom őket barátaimnak, mert Noel mellett álltak, mikor nekem volt rájuk szükségem. Így nagyon nem maradt senkim, vagyis csak Máté és még talán Medox. Mindegy is...
Gyors meg reggeliztem, nehezen felöltöztem (egy fekete deréknál hosszabbított melegítő, és egy fehér haspoló, rá egy cipzáros pulcsi, és egy farmer dzseki), majd kimentem a ház elé és vártam Mátét. Amúgy én sem vagyok normális, belementem abba, hogy annak a kocsijába üljek minden reggel, aki elütött, de mégiscsak ő az egyetlen ember akire most számíthatok. Eléggé vicces...

- Üdvözöllek az első közös reggelünkön. - mondta szórakozottan.

- Neked is szia. - kivette a kezemből a mankót, amit utána be is rakott hátulra, majd besegített az anyós ülésre. - Előre érzem, hogy ez hosszú...de hosszú idő lesz. - mondtam nevetve.

Mikor oda értünk a sulihoz és kiszálltunk, mindenki minket nézett meg a lábamat. Most még több sajnálkozó tekintetet kaptam, hiszem tegnap a barátom elmondta, hogy megcsalt, majd el is tört a lábam. Azonban az olyan tekintetek se maradtak el, mint a "Ennek már megint valami baja van?" és a " Biztos csak sajnáltatni akarja magát" a kedvencem pedig, hogy "Megérdemelte ez a picsa". Csak a szemükbe kell nézni és tudom mire gondoltak, ezért rossz néha jó ember ismerőnek lenni...
Elkezdtem be battyogni a suliba, Máté meg a jobb oldalamon kitartóan sétált. Mondtam neki, hogy egyedül könnyebb menni így ne segítsen, de míg be megyek legyen mellettem, mert képes vagyok pofára esni.

- Mi a... mi történt veled? - jött oda hozzám Tomi, majd Rebeka, majd sorban a többiek.

- Nektek ez nem mindegy? - próbáltam rajtuk át vágni, de nem ment. Többen voltak és előnyben is.

- Amanda most mi a baj? - kérdezte Rebeka.

- Komolyan kérdezitek? Mindvégig Noel mellett áltatok, ahelyett hogy elméletileg a legjobb barátotok mellett... Így kétszer is át gondolom, hogy tényleg ti vagytok-e legjobb barátaim. - végül elengedtek, én meg nehezen elbattyogtam a teremben, ahol Noel undorító képe fogadott.

- Mi történt a lábaddal? - kérdezte, azonban semmi érzelmet nem sugárzott az arca, mostmár végleg érzéketlen tuskó...

- Most már érdeklek? Inkább menj a barátnődhöz, ott vár téged a padotoknál. - ott hagytam, s leültem a helyemre.

Erősnek próbálom magam tettetni, de nem mindig megy, hisz vannak olyan pillanatok, hogy úgy érzem elbőgöm magam. Én is ember vagyok, nekem is vannak érzéseim, csak nem akarom őket kimutatni. Elegem van a jó kislány szerepből, aki mindig sír még egy apró kicsike szó miatt is, csak mert az nem esett jól. Nem... végleg elég volt!