Bajos lány és rosszfiú/ folytatás/ BEFEJEZETT

~44.rész~

Április 03

7:00 - Hétfő

Semennyire nem vártam ezt a napot. Nincs kedvem pszichológushoz menni. Már rég voltam ott és igazából, hogy az őszintét megmondjam, nem is hiányzott.
Mondjuk kinek hiányozna ez? Főleg, hogy azt állítják, hogy agyi beteg vagyok és öngyilkos akartam lenni. Remélem vissza tudom majd fogni magam, de ha olyanokat kérdeznek majd akkor tuti nem. Úgy gondoltam, hogy bemegyek suliba erre az egy-két órára a suliba, mert a végén nem engednek majd le érettségizni aztán baszhatom ezt a négy évet, amin azért keményen tanultam, mert mindig tartottam a négyes átlagomat.

Elkezdtem lassan készülődni és érzem, hogy Máté úgy lebasz majd, hogy kések. Hétkor szólt az ébresztőm fogalmamsincs, hogy miért és ki álította át. Örök rejtély, de sebaj. Nincs kedvem le írni az egész reggeli rutinom, szerintem úgyis tudjátok, hogy én vagy bármilyen más átlagos ember mit csinál egy hétköznapi reggelen. Ugorjunk át oda, hogy mentem ki a kocsihoz, ahol a Máté besegített az anyós ülésre.
Bevitt a suliba, ott felkísért a terembe és ott maradt egy kicsit velem.

- Szerintem én lassan megyek, mert ki nyír az ofőm. - pillantott telefonjára, majd vissza is vágta a zsebébe.

- Osztályfőnöki órád lesz? - kérdeztem rá, pedig valószínű, hogy az lesz neki.

- Igen, sajna. Majd megint kérdezget a balesetről, le nem tud szálni a témáról, hogy a diákja elütött egy másik diákot. - rázta a fejét. Látszott rajta, hogy már végképp bántja az egész dolog, mert most az osztály/sulis társai erről fogják megítélni.

Sajnáltam és bűntudatom volt, mert én voltam a hülye, én okoztam mindent. Elhatároztam, ha tovább csesztetik Mátét ezzel, akkor nem fog érdekelni az igazgató vagy akár ki, de én be mondom a hangos bemondóba, hogy hogyan történt az egész.

Miután a fiú elhagyta a termünket, Rebeka felém vette az irányt. Na ehhez a beszélgetéshez nincs semmi, de tényleg semmi kedvem!

- Szia Ami. Egyre többet lógsz ezzel a sráccal, talán van már valami köztetek? - kíváncsiskodott. Nem értettem hirtelen közelségét, mert miután ott hagytam őket nem próbáltak velem beszélni.

- Ha lenne is sincs hozzá semmi közöd. Vagy bánt a dolog, hogy már nem a pasid legjobb haverjával járok? Emlékeztetnélek, megcsalt...! - talán nem kellett volna ennyire neki esni, de talán igen. Mindenki úgy tesz, mintha nekik jobban fájna, hogy Noellal már nem alkotunk egy párt. Noel nem az egész sulit csalta meg, hanem engem és ezt fel lehetne fogni!

- Amanda ne ess nekem ennyire, engem csak érdekel, hogy mi van veled mostanába annyira megváltoztál. - arca szomrokássá vált.

- Én változtam meg? Azt hiszem nem én nem álltam a barátaim mellett, mikor kellett volna. - ráztam a fejem. Engem támad mindenki, miközben nem én voltam az egész sztoriban a hibás, legalábbis nem én voltam a fő kolompos.

- Igen Amanda, bármennyire is azt gondolod, hogy nem, megváltoztál! Már akkor furcsáltam a viselkedésed, amikor a vesztett meccsetek után úgy lecseszted Noelt, pedig fontos dolga volt de a hülye nem mondta el. - arc kifejezésén azt láttam, hogy az utolsó pár szót nem akarta kimondani. - És akkor a kávézóba meg volt az a dolog, amit senki nem értett, hogy miért nem mehetett ki senki hozzád, aztán Medox kimehetett. - hadarta tovább.

- Mi volt az a fontos dolog? - rá kérdeztem, mert tényleg nagyon érdekelt. Igaza van, ott tényleg túl gondoltam az egészet és ott én voltam a hibás.

- A bátyjával kellett lennie a kórházba, de nem akarta, hogy sajnáld. Viszont itt ő is nagyon hülye volt, mert csak rosszabbra fordult a helyzet. - hittem neki, legjobb barátnőm tudom mikor hazudok, s mikor nem.

- Basszus, ez is a fejembe lehetett volna, mert tudtam, hogy a bátyja sokat van kórházba. Azonban ez akkor sem magyarázza meg, hogy miért csalt meg. - fújtattam. Sokszor csak arra gondolok mi van ha mégse csalt meg, csak féltékennyé akart tenni, de akkor is gondolhatta volna, hogy ezek után nem fogok vele maradni.

- Én abba sem vagyok biztos, hogy megcsalt. - vonta meg a vállát. - Egyszerűen nem bírom felfogni, hogy megcsalt volna, hisz annyira szeretett, vagy szeret. Lehet neked nem mondta annyiszor, de Zsoltnak és nekem rengetegszer és úgy beszélt rólad, mint egy valóra vált álomról. - áradozott a lányt. Nem tudtam vissza tartani, a könnycseppeim akaratlanul is ku hulltak.

-Nem tudom, nem én voltam neki az első lány, akit annyira szeretett. Ha bele gondolsz Éva volt az. - törölgettem meg szemeim. Miért pont itt a suliba kell sírnom? Egész eddig ki bírtam könnyek nélkül.

- De abba is gondolj bele, hogy az Éva megcsalta. Bármennyire is egy bunkó paraszt lett belőle azután, akkor sem tette volna ezt mással. Most ott voltak neki a kis kurvái, de azokat se bántotta meg úgy, meg tudta, hogy ők két óra és túllépnek rajta... de amikor te megjelentél az életébe, minden megváltozott benne. Most a nevébe beszélek, de ez még a negyede se annak, amiket mondott rólad és az érzéseiről. - folytatta beszédét. Ha még egy percet is beszél nekem Noelről én ordítva fogok bőgni.

- Igazad lehet, de szerintem ebbe a történetben még mindig nem nekem kell kezdeményezni a beszélgetést és akár a békülést. Viszont félek attól is, hogy nem lesz olyan a kapcsolatunk, mint ezelőtt. - letöröltem utolsó könnyeimet, majd kifújtam az orromat is.

- Itt viszont igazad adok neked, mert itt neki kell bocsánatot kérni. - hirtelen szorosan át ölelt és ennek az ölelésnek sosem tudok ellen állni, vissza öleltem. - Szent a béke? - nyújtotta kis ujját békülés képpen Rebus.

- Persze, már nagyon hiányoztál. - még egyszer átöleltem, majd jött is a tanár szóval ő oda ült a helyére, én persze maradtam a sajátomén a Medox mellett.

A nap többi részén (amíg itt voltam a suliba) kibékültem a többi barátommal is és bocsánatot kértem mindenkitől. Hannát is megbántottam még a folyoson múltkor amikor azt mondtam neki, hogy nem tud meg állni egy fiúnál se. Sok volt a stressz rajtam az egész évbe. Még talán az év elején az volt a legnagyobb bajom, hogy Noel az életembe került aztán, hogy nem akartam elveszíteni, majd a szüleim hazudása a húgomról, majd a stressz, hogy Lili hogyan fog engem fogadni, ha hazatér. Minden közbe jött a teljes boldogságomnak és amíg a saját gondommal foglalkoztam, a többiekét észre se vettem.

A negyedik óra első húsz perce után leléptem a suliból és elindultam a kórházhoz. Vagyis a buszmegállóhoz, mert törött lábbal mire kisétálok a kórházhoz szerintem lemegy a nap.
Izgultam és féltem egyszerre. Az kéne már csak nekem, hogy bedugnának a pszichiátriára további kivizsgálásra, vagy míg azt nem gondolják, hogy jó minden rendbe. Ez azonban elvileg nem fordúlhat elő, mert én tényleg nem akartam öngyilkos lenni. Bementem a kórházba és elmentem oda ahova kellett. Vártam a soromra, pedig legszívesebben világgá rohantam volna, majd sorra kerültem... mostmár nincs menekvés.

...

Egy fél óra múlva ki is jöttem már onnan. El kellett mesélnem többször is részletesen, hogy mi történt és mire gondoltam. Persze azt is el kellett mesélnem, hogy mostanába milyen az életem. Megnyugodtam, mert a pszichológus nő azt mondta, hogy ő úgy látja nincs semmi baj, de biztonság képp még egyszer kétszer be kell jönnöm hónaponként egyszer. Örültem, hogy ilyen gyorsan letudtam, majd vissza mentem a suliba a maradék órámra.