Rosszfiú markában [Befejezett]

9. rész

Napok teltek el én, pedig nem tudtam, hogy mi történik. Egyedül voltam egy akkora házban és ez elszomorított. Máskor se voltunk többet együtt, de akkor abban a tudatban voltam, hogy hamarosan hazaér. Viszont most azt se tudom, hogy mit gondoljak. Magam voltam. Nem is kicsit. Hiába rémisztettek halálra, hiányoztak. Nagyon. Az orvosi szoba ajtaja zárva volt. Minden nap oda mentem, hogy megnézzem, hátha ott lesz, de ez csak ábránd volt. Talán nem jönnek többet vissza. Lehet, hogy megint egyedül maradtam, de tudom, hogy nem hagyták volna csak így itt a házat. Akartam a társaságukat, de nem tudtam elérni őket. Minden nap egyszer megpróbáltam mindkettőjüket, de nem vették fel. Lehet, hogy túl sokat reméltem, de azt még szabad nem?

Az iskolában a napok eseménytelenül teltek, de tapintható volt a feszültség, amikor az igazgató fia meg látott engem. Nem szólt semmit, de én mégis éreztem, ahogy a szemeivel szinte megtudta ölni, de nem tette és ennek örülök. Tartottam tőle, de mégsem ő volt az, aki most a legjobban zavart. Hanem valaki más.

A folyosón sétáltam a könyvtárterembe. Ahogy beléptem az ajtón a könyvtáros hanyagul rám nézett, majd visszafordult a papírjaihoz. Azóta az eset óta nem voltam itt, mert tartottam, hogy egyedül leszek a bajban. Bár már Eric nem okoz több gondot, én mégis úgy éreztem magam, mint az oroszlán barlangjában. Nem voltam képes rendesen figyelni semmire. Remegtem és mindezt azért, mert erre nem jár senki, aki esetleg megvéd, ha bajba kerülnék. Bár csak a baj van... Kínosan felnevettem magamban és igyekeztem kiüríteni a fejemből a rossz gondolatokat. A kezemben lévő könyvre próbáltam koncentrálni. Viszont csalódtam tapasztaltam, hogy ez a próbálkozásom teljesen sikertelen. Sóhajtottam, majd feladtam. Inkább elindultam kifelé.

- Rachel Storm? – kérdezte valaki a hátam mögül. Nyeltem egyet, majd szembe találtam magam egy fiúval. Szőke egyenes haj volt és kék szeme. Olyan ártatlannak tűntek.

- Igen? Segíthetek valamiben?

- Nem hiszem. Inkább én jobban neked.

- Mégis miben?

- Hogy ne legyél ilyen tudatlan. – mondta komoran én, pedig legszívesebben eltűntem volna a földről is attól a rideg tekintettől. – Bekerültél a Walker családba, de semmit nem tudsz róluk. Hogy kik ők és mekkora hatalmuk van.

- Hatalmuk?

- Igen. Szóval induljunk. – mondta és megragadta a kezemet és elindult velem kifelé az iskolából.

- Megyek, szóval nem kell rángatni. – mondtam, és kirántottam a kezem a szorításából, mire kaptam egy szúrós pillantást, majd mintha mi sem történt volna ment tovább. Igyekeztem tartani a tempót, de nehezen sikerült. Csak egy fejjel volt magasabb, mint én, de sokkal gyorsabb volt.

Fogalmam sincs, hogy miért bízok benne annyira, de van olyan érzésem, hogy már találkoztam vele. Az iskola előtt egy szürke autó állt, amibe a fiú beült a vezetői ülésre én, pedig mögé, akartam ülni.

- Nem vagyok taxis. Ide ülj mellém. – által ki én, pedig nem ellenkeztem és beültem mellé. Valamiért azt éreztem, hogy nem lenne jó ötlet vele ellenkezni. – Rengeteget kell olvasnod, remélem azért felkészültél.

- Erre nem igazán tudtam. Váratlanul jelentél meg.

- Váratlanul? Michael nem jelezte, hogy jövök?

- Akkor nem lepődtem volna meg.

- Ugyan már. Minden nő kitűnő színész. Te is olyan kétszínű vagy, mint a többiek. Mikor tervezted elárulni őket?

- Sosem.

- Ugyan. – nevetett. – Akkor milyen indokkal akartál a családhoz tartozni?

- Nem én döntöttem el és nem is döntöttem el. De ez egy hosszú történet... Állj! Te beszéltél velük? – kérdeztem, mert egy kicsit későn esett le.

- Igen. Mielőtt elmentek. Megkértek, ha baj lenne, akkor mondjak el neked mindent a családról és ha kell, akkor mondja az alapvető önvédelmet is tanítsam meg.

- Miért?

- Mert tudja, hogy félsz egyedül és ez több önbizalmat ad neked. – mondta én, pedig elmosolyodtam. – De arra nem gondoltam, hogy tényleg eltűnnek.

- Arra én sem. – mondtam és keserűen elmosolyodtam.

Leparkolt egy ház előtt, amit hatalmas kerítések vettek körbe, mint a Fehér házat. Időm sem volt megfigyelni a környezetet, ugyanis azonnal mennem kellett utána, mert rám szólt, hogy nem fogok ma végezni, ha így tátom a számat. Gyors léptekkel követtem őt, majd megáll a ház előtt, ahol két nő beszélgetett és rá sem bagóztak a köszönő fiúra. Csak elfordította a fejét, majd tovább ment én, pedig követtem. Bementem vele egy szobába, mire magunkra zárta az ajtót. Ijedten nyeltem egyet, de elment mellettem és oda lépve a könyvespolchoz. Megdöntötte az egyik könyvet, mire a polc elhúzódott és egy másik helyiség ajtaja nyílt fel. Bizonytalanul követtem őt a helyiségbe, ahol rengeteg doboz volt és egy asztal, ami tele volt papírokkal. Mellette egy fehér fotel volt, amire ledobta a kardigánját és elkezdett keresgetni a dobozok között.

- Nekem van más dolgom. Szóval keress egy helyet magadnak és kezdj neki, mert ezzel még ma végezned kell. Figyelj minden részletre és ne kalandozzanak el a gondolataid.

- Igyekszek. – mondtam és a radiátornak dőlve leültem a földre és felnyitottam a dobozt, amiben akták és dossziék voltak hivatalos, rendőrségi és egyéb papírokkal.

Nem tudtam hol kezdjem, de megláttam, hogy évszámok vannak a dossziékon. Kiszedtem mindent a dobozból és sorba raktam őket. A múltból kezdem a jelenkorig.

- Ezt Brian és Michael apja adta át nekem, hogy én vigyázzak rá. Ugyanis a családjaink mindig is barátok voltak, de mióta a szüleink meghaltak mi visszük tovább az irányítást. Lehet meg kellett volna gondolnod vagy éppen tiltakoznod az ellen, hogy bekerülj ebbe a családba. – mondta én, pedig bólintottam és a papíroknak szenteltem az összes figyelmemet. Most már nem ijedhetek meg.