Rosszfiú markában [Befejezett]

7. rész

Másnap reggel a suliba gyalog mentem. Így volt időm kiszellőztetni a fejemből a furcsa gondolatokat. Annak az esélye, hogy ő viszont szeressen egy volt a milliárdhoz. Várj... Viszont? Én megőrültem. Egyszerűen csak ki kellene vernem őt a fejemből. De ha mindig tesz értem valamit, akkor nem tudok másra gondolni csak arra, hogy bárcsak engem szeretne. Megdörzsöltem az orrnyergemet, majd beléptem az iskolába. Viszont az én szerencsétlen jómagam neki ment valakinek. és nem is akárkinek. Egy olyan fiúnak mentem neki, aki mostanában elég magasan hordta az orrát, mert kicsit jobban néz ki, mint az átlag. Elnézést kértem, de ő nem elégedett meg ennyivel. 

- Mi lenne, ha letérdelnél, és úgy kérnél bocsánatot? – nézett a haverjaira, akik támogatták az ötletet.

- Tessék?

- Nem hallasz jól? Térdelj le és úgy kérj bocsánatot, akkor talán megbocsátok. – nevetett a szőke hajú fiú, aki ha jól emlékszem a foci csapat tagja.

- Nem térdelek le haszontalan embereknek. – mondtam és leraktam a táskámat az egyik padra. Valamiért éreztem, hogy utánam jön.

- Még visszamersz szólni? Tudod, te ki vagyok?

- Nem, de nem is érdekel. – sóhajtottam. Előakartam keresni a könyvemet és tovább olvasni, de tudtam, hogy az most nem éppen a legjobb ötlet.

- Ki engedte meg neked ezt a hangnemet? – kérdezte és közben felemelte a kezét.

- Én voltam. – jött közelebb Brian és beletúrt a hajába. – Nem igaz, hogy egyszer félre nézek és azt hallom, hogy bajban vagy. Hogy tartom meg így az imidzsemet? – tárta szét a karját, majd oda hajolt a fülemhez. – Ha mindenki előtt úgy hívsz, ahogy ma hajnalban, akkor megvédelek.

- Nyakadat rá?

- Nyakamat rá. – vigyorodott el.

- Imidzsed? Hiába rombolom le attól te még Mr. Rossz Fiú maradsz.

- Ez jó. – nevetett a szőke. – Mr. Rossz Fiú.

- Ki mondta, hogy te hívhatsz így? – ragadta meg a nyakánál fogva a fiút. – Mi? Nem hallom. Neki megengedtem. Remélem megértetted? – kérdezte angyali mosollyal az arcán.

- Igen.

- Remek, akkor hozzá ne érj még egyszer.

- Mi folyik itt Brian? – hallottam az orvos hangját.

- Bántják a lányát doktor úr.

- Jaj, az én drága kicsikém. – ölelt magához én, pedig kikerekedett szemekkel néztem rá. – Hogy vagy Rach? – mosolygott rám én, pedig elnevettem magam.

- Ti tényleg hihetetlen vagytok.

- Igen? Ez csak természetes, hiszen egy család vagyunk, Brian te meg engedd el a nyakát, megfullad. Tudod milyen drága egy ilyen temetés?

- És az baj? – kérdezte a fiú, majd ahogy meglátta a bátyja szúrós tekintetét elengedte.

- Jobban vigyáz a kis hölgyre, mert elveszem tőled.

- Azt megnézem, Doktor úr.. – nevetett a fiú, majd felkapta a táskámat és bekísért a terembe. Leült a mellettem lévő üres helyre. – Most örülsz? – kérdezte és lekönyökölt az asztalra és felém fordulva megtámasztott a fejét.

- Egy kicsit. Féltem, de te ott voltál. – malmoztam a kezemmel.

- Ez nem lesz mindig így. Mit csináltál volna, ha nem leszek ott időben?

- Futottam volna. – tártam szét a karomat. – Azt, amit mindig is. Valakiért vagy valakitől az már teljesen mindegy.

- Meg aláztak volna, és még kitudja mit.

- De nem tették. – hajtottam le a fejem a kezeimre, amik a padon pihentek. – Te mondtad, hogy nyissam ki a számat. Vállald, akkor a felelősséget is.

- Komolyan. – nevetett. – Olyan naiv vagy. Az emberek gonoszak. Én is gonosz vagyok. Ne számíts rám ennyire.

- De kire számítsak akkor? – néztem rá és közben eszembe jutott, miket vágott a fejemhez a bátyám és elkezdtem könnyezni. – Sajnálom, hogy számítottam rád. Én csak akartam valakit, aki helyettesítheti a bátyámat. Nem is, valakit, aki mindig mellettem van. Azt gondoltam te lehetnél, de akkor lehet butaságokra gondoltam. – mondtam, de akkor már elkapta a karomat és magához rántott. Az ajkaink pár milliméterre voltak egymástól a fejemben ugyan az a mondatot kántálták: Csókolj meg!

- Mondtam neked tegnap este valamit. Előttem ne említsd azt a férget.

- Rendben. Sajnálom.

- Jó kislány. – mosolyodott el, majd kiment a teremből.

A szívem őrült módjára dobogott, de csak lerendeztem annyival, hogy az ijedségtől van ez az egész.

Az én kis szívem teljesen megőrült. A napokban egy olyan fiú iránt dobogott hevesen, akinek csak egy családtag vagyok. Olyan vagyok neki, mint egy testvér, de én ezt nem akarom. Csendben ültem a terembe, amíg a többiek hangoskodtak. El akartam tűnni.

Azt akartam, hogy meg csókoljon. Bár szerintem nincs róla fogalma, hogy szerelmes lettem belé. Otthon kerültem és az iskolába is. Nem akartam, hogy megtudja mit érzek, mert akkor elveszítem őt is, mint a bátyámat. De ő más. Nem akarta, hogy bajom essen, ezért az egész iskola tudomására juttatta, hogy én hozzájuk tartozom. A bátyám miatt túlságosan félek közeledni valaki felé. A szavai még mindig a fülemben csengenek. Nem akartam tudomást venni róla, de ő túlságosan fontos volt számomra. Soha többet nem leszek szerelmes. És ezeket a szerelemhez hasonló érzéseket ki akarom törölni a fejemből. Nem akarom elrontani ezzel a hangulatot, hiszen most már a Walker család része vagyok és még egyszer nem szeretek bele olyanba, aki a családom tagja hiába nincs vérkötelék. Nem fogok. Elfelejtem őt is és megnyugszok végre.

Otthon, ahogy hazaértem elkezdtem takarítani. A házi munka rám maradt, de ha csak ketten vagyunk nem olyan nehéz. Két személyre takarítani olyan, mintha csak egyedül lennék. Semmi izgi. Már megszoktam, hogy én dolgozok. Ugyan azt csinálom, mint amikor a bátyámmal éltem együtt. Nem értem magamat. Eddig egyszer sem jutott eszembe a bátyám. Most mégis ő és Brian kavarognak a fejemben.

A gondolataimat a telefonom csengése zavarta meg. Oda mentem és megnéztem. Ismeretlen szám. Egy kicsit nehézkesen, de felvettem a telefont.

- Üdv kis hölgy! – fogalmam sem volt róla, hogy ki ez a férfi. Csak annyit tudtam, hogy nem akar jót. A hangja alapján kemény negyvenesnek ítéltem.

- Segíthetek?

- Van maguknál valami, ami az enyém. Bár nem hiszem, hogy tudja mi ez, hiszen még csak most csatlakozott a csoporthoz?

Csoport?

- És mi lenne az?

- Egy igen értékes családi medál.

- És ezt ingyen akarta?

- Nem. Nagyon jó ajánlatom van magának. Mit szólna a drága Brian élő testéhez? Már nem sok kell neki, hogy az állapota megváltozzon.

- Hova menjek?

- Ne tedd Rachel. Ha megteszed téged is megölnek.- Hallottam Brian hangját.

- Ne foglalkozzon ezzel. Csak jöjjön el arra a címre, amit elküldök.

- Igaz ez? Megölne engem is?

- Ha nem siet, akkor benne van a pakliban. Nem szeretek szemtanukat hagyni.

- Azonnal indulok. – mondtam és leraktam a telefont.

Mit tegyek? Túl vakmerő voltam. Én nem vagyok rá képes. Mit tegyek? Mit tegyek? Azt sem tudom milyen medálról van szó. Valaki? Michael. Michael biztos tud segíteni. Remegő kezekkel ütöttem be a vonalas telefonba a számát, majd tárcsáztam.

- Michael, segíts. Segíts neki. Bajban van, és én nem tudom mit tegyek.

- Mi történt? – kérdezte én, pedig nagy vonalakkal körbe írtam a beszélgetést. - Azonnal ott vagyok érted. Készülj el! Tíz perc. – mondta és rám nyomta.