Rosszfiú markában [Befejezett]

10. rész

Órák teltek el és én még mindig olvastam. Egyszerűen annyira érdekelt, hogy mi és hogyan történt, mint még soha. A felmenők, ahogy egyre nagyobb hatalomra jutottak, majd 1978-ban egy banda háború, amiben eldőlt, hogy ki hol helyezkedik el és a Wilson és Walker család maradhatott ebben a városban, mint egy oldalon harcoló felek. A két család barátsága, ha jól számolom közel hatvan év lehetett. A gyerekeket együtt nevelték, békében és szeretetben. A fiúk tizenhat éves korukban kerülhettek bele ebbe az egészbe bele legkésőbb. Addig azt tettek, amit akartak. Röviden hagyták őket, hogy kiéljék magukat. A lányokra ilyen nehezék csak akkor nehezedett, ha a család fiú gyermek nélkül született vagy anélkül maradt. Olyankor minden a lány nyakába zuhant egészen addig, amíg nem talált magának egy férjet, aki könnyíthetett a nő terhén. Nem lehetett egyszerű egy nőnek egyedül irányítani ekkora hatalmat. Azért ez igazán tiszteletre méltó. A nők gyengének vannak elkönyvelve, de azt hiszem ezekben a családokban ez teljesen máshogy volt. Egyenrangú volt a férfi és a nő is. Ez tetszik.

Órák teltek el és már csak egy dosszié volt hátra. Méghozzá az utolsó tíz év, ami összefoglalta a mostani állapotot és az apjuk uralma alatti állapotot. Megduplázódott az úgy nevezett „felkelések" a család ellen és megölték mindkét család vezetőit. Ezek után a vér szerinti legidősebb örökös vette át a vezetői pozíciót. Nem volt kérdés, hogy hány éves volt, hiszen minden fiút arra neveltek, hogy bele tudjon helyezkedni egy ilyen szerepbe.

Amikor végeztem az olvasással hazavittek és a fejemben beteges gyorsasággal kavarogtak a gondolatok. Nem tudtam mit hova tenni eddig, de így mindent megértek. Már csak annyi hiányosság van az egészben, hogy ha Michael a főnök, mint legidősebb, akkor miért Briant hívják és tartják a főnöknek?Ilyen és hasonló gondolatok mellett ültem le vacsorázni.

Tudjátok van azaz érzés, amikor egyedül vagy otthon és csengetnek. Ez nappal még oké, de ténylég. De az éjszaka közepén. Kilenc órakor. Nem mertem kimenni. Ott álltam a lépcső tetején és a lehető leghalkabban lementem a lépcsőn. Ügyeltem arra, hogy senki se láthasson. Fel akartam kapcsolni a villanyt, amikor az eszembe jutott, hogy Brian mit mondott. Neki van kulcsa, ezért senki másnak ne nyissak ajtót. Hátráltam a telefonhoz és próbáltam keresni egy számot vagy valamit. Viszont a sötétben nem láttam semmit. Újból csengettek.

- Elnézést! – kiabált az idegen én, pedig elkezdtem hátrálni.

Lassan és hangtalanul hátráltam egészen a nappaliig, ahol az összes redőny le volt húzva így nem láthattak be. Egészen a falig szambáztam. Mikor hozzáértem a hideg fehér falhoz azonnal elkapott az a bezártság érzett. Sarokba szorítottak, én pedig nem tudok tenni ez ellen semmit. Itt állok egy szál semmiben szinte és a falhoz simulok és a lehető leghalkabban veszem a levegőt. A fehér pólómat még apától kaptam, mert rá kicsi volt. Anya sose tudta eltalálni a megfelelő méretet. Mindig vagy kicsi volt vagy túl nagy. Bár az utóbbit megmagyarázta annyival, hogy az kényelmesebb. A pólóm alját gyűrtem, amikor kinyílt a bejárati ajtó. Pedig kettőre bezártam. Jó, oké. Nincs baj. Neki dőltem a szekrénynek, mire az megmozdult. Ijedten kapkodtam a fejemet, hogy ki hallotta, de nesztelen volt. A lábamat megcsapta a hideg levegő, ami a fal mögül jött. Elkezdtem befelé tolni a szekrényt, mire az egy gyors mozdulattal vett egy háromszázhatvan fokos fordulatot, mire egy másik szobába kötöttem ki, amiben még nem voltam, pedig ez alatt az idő alatt eléggé sűrűn megfordultam minden szobába, mert nem találtam a helyemet. Viszont ez egy eléggé egy hangú szoba volt. Három fotel volt benne, ami barna bőrből készül és egy hozzátartozó, ugyanolyan stílusú kanapé is volt mellette. Mintha ez a titkos gyűlések helye lett volna. A szoba végében volt egy hatalmas faltól-falig érő páncél szekrény, ami elég modernnek tűnt vagyis az utóbbi időben kellett behozniuk, de ezt kétlem ugyanis mindenen állt a por. Végig húztam az ujjaimat az egyik fotel karfáján, sőt az egész bútorzat ilyen poros volt. A középen lévő üvegasztal is hasonló állapotban volt, de nemrégen járt itt valaki. Ugyanis a közepén lévő hamutartót arrébb rakták. Ugyanis ez egy darabig az asztal szélén lehetett, mert a helye még ott volt. A falak szürkére voltak festve, ezért eléggé rossz volt a fény, hiszen ehhez a szobához nem tartozott ablak. Csak egy régi égő próbálta megvilágítani a helyiséget kevés sikerrel. Ahogy így körbe néztem megláttam egy gombot a falon. Oda lépkedtem és elolvastam az alatta lévő írást. „Zár." Valószínűleg az ajtónak a zárja. Azonnal megnyomtam a gombot. Nyugodtsággal töltött el a tudat, hogy itt biztonságban vagyok.

Nem volt nálam semmi, amivel jelezhettem volna valakinek, hogy itt vagyok vagy éppen segítséget kérjek. Ott ültem a halvány fényű szobába teljesen egyedül és azt hallgattam, ahogy összetörik a lakás berendezését.

Ott ültem órák óta a szobában, de nem akartak eltűnni. Fogalmam sem volt róla, hogy mennyi ideje ülök ott. Csak azt tudtam, hogy visszaakartam bújni a jó meleg ágyamba, ahol nem érhet semmi baj. Bár ez hazugság. Most ott lennék a legnagyobb veszélyben. Ha legalább egy telefon lenne nálam. A tündérmesékben ilyenkor jön a szőke herceg és megmenti a hercegnet, de két dolog nem stimmel a dologgal. Nem egy tündérmesében vagyunk, és én nem vagyok hercegnő. Ott is csak egy cseléd lennék, akit egy kövér földesúr ugráltatna....

Felálltam, amikor meguntam az ülést és közelebb mentem a széfhez. Nem akartam semmi rosszat, de sajnos bennem volt az a gyermeki vágy, hogy talán, de tényleg csak talán. Lehetségesnek tartottam, hogy kinyissam a széfet. „Nyisson ki!" Olvastam el a kijelzőjét. Viszont alatta volt valami fura „1/3"? Vagyis három kód van hozzá, hogy kinyíljon? Mi ez? Valamilyen nukleáris fegyvert tartanak benne? Én idióta beütöttem, hogy 1234, mire csippant egyet. Ijedten az ajtóra néztem, de továbbra is csak a csörömpölés és a veszekedés hallatszott befelé. imádkoztam, hogy senki nem hallotta meg. Lassan visszafordultam a kijelzőhöz, amiről eltűnt a számos billentyű és helyette ez állt rajta." A jelszó helytelen. Riasztás elküldve a tulajdonosnak." Vagyis valamelyiküknek? Megörültem és neki dőltem a széfnek. Vártam, hogy megjelenjenek. Ha igaz az, hogy küldött valakinek a gép egy üzenetet, akkor hamarosan itt lesz valaki. Ugye?