Ciklus - Kötéltánc

15. Fejezet

Kellemes ünnepeket kívánok mindenkinek! :)

It's easier to run
Replacing this pain with something numb
It's so much easier to go
Than face all this pain here all alone

Linkin Park – Easier to run

Két napba telt, mire úgy-ahogy sikerült magamhoz térnem. Addig csak ültem, és bámultam magam elé, mint akinek teljesen elment az esze. Enni is alig volt kedvem, pedig Zsófi, annak ellenére, hogy nem igazán voltunk beszélő viszonyban, többször is behozott nekem pirítóst, vagy rántottát, vagy instant levest, sőt egy marcipános túró rudival is meglepett, ami az egyik kedvencem. A maga módján bizonyára így kért tőlem bocsánatot, bár én úgy véltem, hogy nincs miért. Kezdtem belátni, hogy igaza volt; tényleg kiállhatatlanul viselkedtem. Egyáltalán nem úgy tűnt, mintha felnőtt nő lennék, sokkal inkább egy dacos gyerek. És ami a legrosszabb az egészben: kezdtem anyámra emlékeztetni. Miután elmúlt a másnaposság okozta rosszullétem, és belepillantottam a tükörbe, elsírtam magamat. Legszívesebben apró darabokra törtem volna a tükörképemet. Már nem azt az embert láttam, akit szerettem volna. A fény eltűnt a tekintetemből, s csupán a gyötrelem maradt. Saját magammal, saját magam ellen küzdöttem, és ez egy eszeveszett harc volt. Teljesen értelmetlen. Csakis én voltam az egyetlen, aki változtathatott a dolgokon. Az első lépés, tudtam, az, hogy elismerjem, mit érzek.

Miután valamennyire kitisztult a fejem, és eluntam a céltalan ücsörgést, remegő ujjakkal felnyitottam a verses füzetemet. Zsófitól kaptam vissza, ő szedte fel, velem együtt a Pavilonban. Azt állította, hogy nem nézett bele, és én hittem neki. Rémlett viszont, hogy mielőtt képszakadásom lett, még írtam bele, sőt azt is tudtam, hogy miről, vagyis kiről. Így csak még nehezebb volt ezzel a tudattal átbogarászni remegős kézírásomat. Ám ez volt a legőszintébb vallomásom, és újra át kellett élnem, hogy bevallhassam az érzéseimet. Közben is könnyeztem, és kapkodtam a levegőt, amint hullámokban öntött el a fájdalom. Emlékeztem Robi fenyegetésére, és újra átéltem a pillanatot, amint a karomban tartottam Dinát. Mert ez volt az a pillanat. Akkor leomlott rólam a páncél, és engedtem az érzéseimnek. Most már tudtam, hogy ez több volt egyszerű vágynál, vagy kötődésnél; szerettem őt. És ez bizony még inkább megrémített, mint eddig bármi.

Ahogy olvastam a soraimat, kicsit olyan volt, mint nem is én írtam volna, ennyire még a füzetnek sem nyíltam meg soha. De most úgy látszik, itt volt az ideje. Többször is végigolvastam a verseket, aztán sóhajtva félrelöktem a naplómat, és kibámultam az ablakon. Esett odakint, a szél hordta a megmaradt faleveleket. Hamarosan itt lesz a tél. Töprengtem még néhány percet, hallgattam a szomszéd szobából tompán áthallatszó zenét, Zsófi Leander Kills-t hallgatott. Nem volt jó hangulatban. Erről én is tehettem, és valószínűleg még mindig nem volt túl a netes fantomon. Nekem is meg volt a magam fantomja, bár egy jó ideje nem kaptam újabb üzenetet. Mintha a küldőjük érezte volna, hogy több káosszal már képtelen lennék elbírni. Fogtam a telefonomat, és először kikerestem Dina számát. Az ujjam elidőzött a hívás gomb fölött. Szerettem volna felhívni, és mindent elmondani neki, de még nem álltam készen. Nem az tartott vissza, amit Robi mondott, hanem a saját félelmeim. Ettől függetlenül is jó lett volna hallani a hangját, hogy tudjam, minden rendben van vele, és már majdnem rányomtam a képernyőre, amikor meggondoltam magam. Mi van, ha felkavarja a hívásom? A verseny előtt nem jött volna jól. A tenyerembe temettem egy pillanatra az arcomat. Félre kellett tennem az önzőségemet.

Átnéztem Zsófihoz, aki az ágyán feküdt, félig behunyt szemmel zenét hallgatott, Pixel pedig a karjai között hevert. Kíváncsi pillantást vetett rám, és csóválni kezdte a farkát. Újabban átpártolt a lakótársamhoz, ami ugyan kicsit rosszul esett, de meg tudtam érteni.