Ciklus - Kötéltánc

19. Fejezet

Barát vagy-e, vagy ellenség,

már nem tudom.

Talán segíteni akartál,

tükröt tartani,

De nem hittem, hogy fogok

ekkorát csalódni.

Valamikor hajnalban arra ébredtem, hogy rettenetesen kínoz a szomjúság. Dina félig rajtam feküdt, a fejét a vállgödrömben pihentetve, hosszú combját átvetette a lábamon, a takaró a dereka köré volt csavarodva. Nem akartam felkelteni, ezért hosszú percekig mozdulatlan maradtam, s figyeltem, ahogyan alszik. Lélegzetelállítóan gyönyörűnek láttam, és ahogy eszembe jutottak az elmúlt éjszaka eseményei, ismét feléledt bennem a vágy. Legszívesebben lefejtettem volna róla a paplant, és elmerültem volna a lábai között, de ennyire nem lehetettem önző. Most csak néztem, s hagytam, hogy átjárjon az öröm. Cseppet sem éreztem kényelmetlennek, hogy miután lefeküdtünk egymással, összebújva alszunk. Mással ezt nem tudtam volna megtenni. Ő volt a kivétel. Az első, akinek teljesen odaadtam magamat.

Összerezzentem, mikor megmozdult, de csak átfordult a másik oldalára, így kihasználhattam az alkalmat, hogy felkeljek. Óvatosan átmásztam a matracon, és a földre hajolva sajnos meg kellett állapítanom, hogy az előre odakészített vizes palack üres volt. Egy pillanatra elgondolkoztam, nem akartam ott hagyni, még annyi időre sem, míg lemegyek a konyhába, ám a szám teljesen kiszáradt a fűtéstől, és a... A sötétben elfojtottam egy mosolyt. Megkerestem az ingemet a padlóra hányt kupacban, aztán mezítláb lelopakodtam a létrán.

A folyosón még mindig sötétség honolt, ám ahogy elhaladtam Zsófi szobájának ajtaja előtt, halovány fényt láttam kiszűrődni a résen. Azonnal megfeledkeztem a szomjúságról, mezítláb megtorpantam a hűvös linóleumon, és egy pillanatig füleltem. A szobából halk súrlódások hallatszottak, és léptek zajai. Kíváncsian belöktem az ajtót, ezúttal nem törődve az udvariassági szabályokkal, és benéztem a helyiségbe. Zsófi az ágya előtt állt, mereven, csípőre tett kézzel bámult le a matracára halmozott ruhákra. A szekrényajtaja nyitva volt, és onnan is különböző ruhadarabok lógtak kifelé. A jelenet rémítően ismerős volt, mégsem értettem, mi folyik itt hajnali négy órakor.

– Csak nem selejtezel? – szólaltam meg hangosan, mire Zsófi ugrott egyet, és szinte dühös pillantást vetett rám.

– Muszáj volt megijesztened?

Vállat vontam, és beljebb óvakodtam a szobába. Ekkor megláttam a bőröndöt is, az ágy másik oldalánál a padlón. Az értetlenség mellett engem is elöntött a düh.

– Ugye nem megint Románia felé akarod venni az irányt? – tört ki belőlem.

Zsófi nagyot sóhajtott, és a lábfejét kezdte bámulni. Teljesen fel volt öltözve, azt a zoknit viselte, amit egyszer viccből én adtam neki karácsonyra. „A párom nélkül egy lépést sem teszek!" – ez állt rajta. Mi voltunk egymás párjai, legalábbis ami a barátságot illeti. Még ha meg is volt az esélye, hogy elveszítjük egymást, később valamelyik sarokban, vagy legrosszabb esetben a szennyesben újra rátaláltunk az elveszett párra. Most viszont a lakótársam feszengeni látszott, és úgy éreztem, hogy egy fal emelkedik köztünk. Fogalmam sem volt, mi történik, de már egy ideje nem volt minden rendben a kapcsolatunkkal, s ez bizony rányomta a bélyegét a légkörre. Zsófi önkéntelenül a tetoválásához emelte a kezét, elgondolkozva simított végig rajta.

– Nem beszélek vele továbbra sem. Nem vagyok hülye – jelentette ki.

Szúrósan, egyszersmind aggódva meredtem rá.