Ciklus - Kötéltánc

11. Fejezet

11. Fejezet

Egy lépés előre, egy hátra,

Nem állok készen a kötéltáncra.

Nem lehetek neked az örök,

Nézz rám, magamban is összetörök.

Simon olyan gyorsan forgatta a kezében a Rubik-kockát, hogy alig bírtam követni, összefolytak a színek a szemem előtt. A nyolcadik órán ültünk, ami az esztétika címet viselte, és egy része szabadfoglalkozás volt. A tanár arra próbált minket megtanítani, nyugodtan használjuk a képzeletünket, alkossunk szabadon, csak a lényeg, hogy esztétikus legyen az írásunk. Nekem a kettő nem igazán jött össze, illetve, ha valóban szabadon írtam, akkor az általában darabosra sikeredett, nem mindig figyeltem a szöveg elhelyezkedésére. Esetleg utólag javíthattam rajta. És ezen az órán eddig tényleg nem sok mindent csináltunk, volt olyan is, hogy filmet néztünk. Simon úgy hívta ezt az egészet, hogy relaxtika, nagyon tetszett neki a szó. Én néha majdnem elaludtam, főleg, hogy az utolsó órára tették ezt a foglalkozást, páran néha el is lógták, bár ennek nyoma maradt a jelenléti íven, pontosabban feltűnő volt a hiány. Most is alig néhányan kókadtunk a padsorokban. Próbáltam elnyomni az ásításomat, és írni valamit az előttem üresen világító papírra. Ezúttal három szót kaptunk, amiből alkotnunk kellett volna egy rövid kis történetet. Romlott... létra... és barát. Fogalmam sincs, honnan szedték össze pont ezeket a szavakat, de biztos volt valami rejtett mondanivalója, és pontosan azt várták, hogy erre rátaláljunk. A fejemben már több ötlet is volt, mégsem tudtam egyelőre megragadni. Persze írhattam volna ebből is verset, senki sem tiltotta meg. Ám az a teljes kitárulkozást jelentette volna, hisz csak úgy tudtam verset költeni, ha az a legbensőmből jött. Nem voltam kész arra, hogy a tanár, vagy akár az egész osztály előtt lecsupaszítsam a lelkemet. Sőt, senki előtt sem. Úgyhogy maradtam a kusza gondolatoknál. Végül is, írhatnék belőle valami egyszerű komédiát is, olyat még úgyse próbáltam soha. Ismét rápillantottam Simonra, aki, ha épp nem a Rubik- kockával szórakozott, lekörmölt egy-egy szót. Úgy tűnt, többfelé is tud figyelni, mert olykor meg egy ismeretlen dallamot dobolt a padon. Egyszer csak elkapta a tekintetemet, és halványan rám mosolygott. Aznap borostás volt az arca.

– Új dalt írok – közölte a legnagyobb természetességgel.

– Naná – feleltem. – Csak így óra, novellaírás közben.

– Ühüm, miért ne. Ki kell használni minden pillanatot az alkotásra.

– És miről fog szólni az új dal?

– Talán a novelláról – válaszolta komolyan, aztán összemosolyogtunk. – De lehet, hogy fogok kérni egy pici segítséget a barátaidtól.

– A barátaimtól? – ismételtem.

– A bandától. Viviéktől. Tényleg nagyon szépen hegedül, és gondoltam, talán feldobná néhány számunkat. Finomítana a nyers punk hangzáson.

– Azt hittem, épp azt szeretitek.

– Igen, de néha nem árt valami új színt vinni bele. Kísérletezgetni.

– Ebben van valami – ismertem el. Bár Simon sok mindenben ragaszkodott a megszokott dolgaihoz, például szinte mindig ugyanazt hozta magával uzsonnára, és mindig ugyanazt az elnyűtt tornacipőt viselte, de ami a művészetet illeti, nagyon is nyitott volt. Irigyeltem a sokoldalúságát.

– Akkor beszéljek Vivivel?

– Nem kell, köszönöm, majd egyeztetek vele.

Bólintottam. Tetszett Simon lelkesedése, bár valahol kicsit sértett, hogy én ebből most kimaradok.