Ciklus - Kötéltánc

20. Fejezet

Pár héttel később

Nézem őt, ahogyan a párnák közt pihen,

Nem értem, hogy történhetett velem ilyen.

Óvom, s becézem karjaimban szelíden,

Az érzés új, de már nem harcolok ijedten.

A matracon feküdt, félig hason, félig az oldalán. A félhomályban is jól láttam testének körvonalait; a takaró lecsúszott csupasz válláról, és rátekeredett karcsú derekára. Haja sötéten terült szét a párnán, az arca békés volt, még álmában is mosolygott, boldog volt. Talán éppen rólunk álmodik – gondoltam, és a saját szívemet is majd szétvetette az öröm. Korábban ébredtem, mint ő, felkönyökölve, csodálva néztem, egyszerűen nem tudtam betelni vele. Hát ő volt az, a szerelem. Bármennyire is próbáltam addigi életem során elkerülni, végül engem is utolért, hiába is hadakoztam ellene. Talán ez a világ legnagyobb közhelye, de ez elől tényleg nincs menekvés, ha egyszer eltalál, akkor vége. S rá kellett döbbenem, hogy annyira nem is szörnyű; rémisztő, igen. De ugyanakkor fantasztikus, semmi máshoz sem hasonlítható érzés. A korábbi verseim még csak meg sem közelítették ezt az érzést, képtelenek lettek volna visszaadni. Ezt egyszerűen át kellett élni, magát a pillanatot. Lehetett akár a mai reggel is. A puszta látványa, jelenléte. Az apró sóhajai.

Láttam, hogy megrebben a szempillája, de még nem ébredt fel. Olyan voltam, mint egy türelmetlen kisgyerek, alig vártam, hogy kinyissa a szemét, ugyanakkor nem volt szívem felkelteni. Ám azt nem bírtam ki, hogy ne érintsem meg. Az ujjaim először csak a levegőben köröztek, pár centire a bőrétől, végigsimítottam a nyakát, a válla körvonalát, majd a csípőjét, és gondolatban elindultam a takaró alatt. Azután már nem csupán gondolatban. Óvatosan fölé ereszkedtem, az ajkam leheletnyire érintette az arcát. Még ekkor sem mozdult. Elmosolyodtam, és tovább puszilgattam, végig a nyakán, majd a hátán, a gerince vonalán. A kezemet becsúsztattam a teste és a matrac közé, alulról átkaroltam, hasa selymét érintettem. Éreztem, ahogy megrándul, majd álmában felnyögött, a szelleme még mindig valahol máshol járt, ám a teste már kezdett felébredni. Még lejjebb csúsztattam a kezem, behatoltam forró combjai közé, mire ujjai megmarkolták az oldala mellett a lepedőt. Elégedetten folytattam a mozdulatot, a kezem ritmikus köröket írt le, majd két ujjamat belé mélyesztettem. Egész testében megfeszült, a sóhaja pedig sokkal hangosabb volt, mint az eddigiek. Kipattant a szeme.

– Jó reggelt, szívem – búgtam.

Egy jó órával később már a villamoson ültünk, mindketten szatyrokkal megrakodva. Dina szorosan fogta a kezemet, a vállammal félig nekidőltem, nem törődtem a körülöttünk lévő emberekkel, de valószínűleg ők se velünk; karácsony volt, az a néhány ember, aki tömegközlekedéssel ment a rokonokhoz, szintén egymással foglalkozott, halkan vitatkoztak egymással az ajándékok becsomagolásáról, vagy annak hiányáról, vagy izgatott gyerekeiket próbálták megzabolázni. Én is legalább olyan izgatott voltam, mint ők, vagy inkább feszült, ám egészen más okból; engem nem az érdekelt, mi vár a fa alatt, hanem inkább, hogy mi vár körülötte. A tenyerem már síkos volt az izzadságtól, hiába vettem le a kesztyűt, s nem lehetett a fűtésre fogni, bár Pixel is lihegett a lábamnál, bizonyára ő is érezte, hogy valami fontos van készülőben. Dina fogta a pórázt, meg engem is, mindkettőnket igyekezett egyben tartani, amiért végtelenül hálás voltam neki. Úgy mosolygott rám, mintha semmi baj nem történhetne.

– Ne aggódj, minden rendben lesz. Az első és legnehezebb lépést már megtetted – súgta a fülembe.

Bólintottam, bár én úgy gondoltam, hogy a legnehezebb része a dolognak valójában csak most jön. És leginkább az ő kedvéért akartam ezt, hogy végre lezárhassam a múltamat, és egy olyan lányt kapjon, akit megérdemel. A saját lelkiismeretem csupán másodlagos szempont volt.

Közeledtünk a megállóhoz, ahol le kellett szállni, és át kellett mennünk a buszhoz. Épp felálltam az ülésből, mikor a kabátzsebemben rezegni kezdett a telefon. Félve húztam elő, már nem tudtam, mire számíthatok. De csak Zsófi küldött egy képet Londonból; épp egy hatalmas karácsonyfa előtt állt, az egyik kezében forró csokival, és szomorkásan mosolygott, miközben körülötte elmosódott a tömeg. Az üzenete egyszerű volt: Boldog Karácsonyt!

Egy pillanatig haboztam, aztán röviden visszaírtam neki. A korábbi haragom már elpárolgott, igaz, még mindig maradt bennem tüske. Tudtam, hogy a barátságunk sosem lesz a régi, mindkettőnknek időre volt szüksége. Nem véletlenül utazott el a téli szünetre, a távolság segített átgondolni a dolgokat. Amit tett, azzal tényleg összetört bennem valamit, viszont elfogadtam, hogy a maga módján valóban figyelmeztetni próbált, hogy nagyon rossz úton járok, és ebben igaza volt. Mindig féltem szembenézni a múltammal, és nem akartam olyan lenni, mint az anyám, aki minden bánatát alkoholba fojtotta, vagy éppen olyannak lenni, mint az apám, aki megijedt a felelősségtől, és inkább magamra hagyott engem. Mégis hasonló irányt követtem, s ennek véget kellett vetni. Most éppen azt tettem.

Mire megérkeztünk a kis házhoz, megszűnt a remegésem, s csak az elszántság maradt. Csend volt az utcában, a város zaja távolinak tűnt, és ezen a részen megmaradt a hó; a nagymamám háza úgy festett, mint egy mesebeli lak; az ablakában világosság gyúlt, a tornácról karácsonyi égők lógtak. A kertkapura pedig kis táblácskát akasztottak, a következő felirattal: Welcome home. Dinára pillantottam, aki bátorítóan mosolygott, és még egyszer megszorította a kezem. Ez mindennél több erőt adott. Kinyújtottam a másik kezemet, és a mutatóujjammal megnyomtam a csengőt.

Vége!

Köszönöm szépen, hogy végig velem tartottatok! :) Ha tetszett nektek Adél, Dina és Zsófi története nyugodtan írjátok meg, illetve szívesen látlak titeket a Facebook oldalamon.