Ciklus - Kötéltánc

14. Fejezet

Szemeid tiszta tükrében elmerülnék,

Ha nem kínozna annyi fájó emlék.

Én beléd látok, de előled elbújok,

Ha ketten ismerjük, már nem titok.

Simonnal a bolhapiac forgatagának kellős közepén álltunk, és elveszetten tekintgettünk körbe. Hatalmas volt a tömeg, úgy tűnik, mindenki arra vágyott ezen a derűs délelőttön, hogy talán kincsekre bukkanjon. Mi elsősorban nem ezért jöttünk, küldetést teljesítettünk, méghozzá Bihari kérésére. Azt kérte, készítsünk egy riportot, s a témát természetesen ránk bízta. Simonnak támadt az ötlete, hogy látogassunk ki a bolhára, egyébként is régóta körül szeretett volna kinézni, de egyedül nem mert. Zavarta a tömeg, most is láttam rajta, hogy sápadt, és szinte kapaszkodott belém, ami cseppet sem zavart. Talán úgy nézhettünk ki, mint egy pár, de ez csupán részletkérdés. Mindketten illettünk erre a helyre, elnyűtt bőrdzsekinkben, és magas szárú tornacipőnkben. Az én nyakamban ott lógott Zsófi régi fényképezőgépe is, amit szívesen kölcsönadott, hogy fotókat is tudjak készíteni a cikkhez. Most, hogy itt voltunk, úgy gondoltam, kifejezetten jó ötlet volt, mert a képek valószínűleg jobban vissza fogják tudni adni az egésznek a hangulatát, mint maga a szöveg. Eddig kevés jegyzet született a kalandból, főleg mert szinte el sem kezdtük, bizonytalanok voltunk, merre is induljunk, de a bejáratnál legalább kattintgattam már párat. Előtte megkérdeztem a biztonsági embert, aki csúnyán nézett rám, de végül beleegyezett, ha megígérem, hogy engedély nélkül senkiről sem készítek fotót, legalábbis olyat, amin felismerhető az illető arca. Efféle szándékaim nem is voltak, bár úgy terveztem, hogy azért egy-két árust megpróbálok megszólaltatni.

Simon nagyot sóhajtott mellettem, mire összerezzentem.

– Szóval, mi legyen?

Egy pillanatig bárgyú képpel néztem rá. A gondolataim valójában nem a piac körül jártak, hanem természetesen összevissza, Malvinán, az apámon, az anyámon, és Dinán. Pedig ez a feladat eleinte jónak tűnt, hogy elterelje a figyelmemet. Teljesen azonban ez nem sikerülhetett, ahhoz valami csoda kellett volna.

– Menjünk arra – intettem végül a bal irányba, mert arrafelé kicsit ritkásabbnak tűnt a tömeg. Simon biccentett, és továbbra is a kabátujjamba kapaszkodva jött utánam.

Erre főleg régi edényeket, csavarokat, háztartási eszközöket árultak, semmi érdekes. Az eladók is unottnak tűntek, voltak köztük férfiak, nők egyaránt. Csak azt fényképeztem le, amiben láttam némi potenciált, és ez két dolog volt: egy nagyon réginek tűnő, bábura felhúzott báli ruha, amiről az eladó megesküdött, hogy eredeti, és győzködött, hogy akár nyugodtan próbáljam fel hátul, de vigyázzak, mert az anyag nagyon kényes, mivel antik, könnyen szakad. Elutasítottam a felajánlást, viszont megörökítettem, és gondolatban feljegyeztem, amit mondott. A következő állomáson találtunk egy robotszerűséget, amit mindenféle hulladékból állított össze a fiatal, szemüveges, informatikusnak tűnő srác.

– Működik is? Tud valamit? – érdeklődött tőle Simon, akit lázba hozott a lehetőség.

A fiú lebiggyesztette az ajkát.

– Sajnos, ez csak dísz. Viszont van saját készítésű drónom, ha érdekel.

– Nem, kösz. Abból láttam már egy párat – intett Simon, és továbbhaladtunk.

A párhuzamos soron már érdekesebb dolgok voltak, méghozzá mindenféle cd, kazetta, bakelit lemez, régi poszterek, sőt elvétve hangszerek. Még egy dobszerkót is láttunk kiállítva, igaz, az egyik dob konkrétan lyukas volt, mintha valaki bezúzta volna.