Ciklus - Kötéltánc

3. Fejezet

3. Fejezet

Mit jelent nekem az írás? Nem tudom.

Néha túl sok bennem a fájdalom.

Sokan látnak, megkívánnak engem,

De vajon tényleg látnak egyben?

Vagy csak csodálják ezt az arcot,

És nem értik, mitől tartok.

De azt sem értik, hogy merre,

Vajon tudják, hogy el vagyok veszve?

Másnap reggel egy jókora pisi tócsa fogadott az előtér közepén. Ez volt az első dolog, amit megláttam, amikor hét órakor álmos szemekkel kitámolyogtam a szobából. Maga a tettes a lábam körül ugrabugrált, és a farka lelkes ütemet dobolt a papucsomon. Hogy is haragudhattam volna rá? Egyetlen rossz szó nélkül nyúltam a felmosórongyért, majd a konyhában megreggeliztem szobatisztátlan kis barátommal, pontosabban bekaptam a tegnapi pizza szelet maradékát. A kávémat már a parkban ittam meg, miközben újfent próbáltam rávenni Pixelt, hogy odakint végezze el a dolgát. Már kissé bátrabb volt, egy-két méterre eltávolodott tőlem, és minden egyes fűszálat megszagolt. Mikor az orra találkozott egy darázzsal, megijedt, és egyből visszafutott hozzám. Annyira mókás volt a jelenet, hogy nem álltam meg mosolygás nélkül, de természetesen megvizsgáltam, hogy nem történt-e baja. Nem láttam csípésnek helyét.

‒ Óvatosan, pajti – fedtem meg.

Találtam egy kisebb botot, és néhányszor eldobtam neki, hogy kicsit kimozgassam. Csak pár percig kötötte le a figyelmét, aztán egyszer csak hasra vágta magát a zöldben, és mereven figyelt valamit. Követtem a tekintetét, s észrevettem egy lopakodva közeledő vizslát. Vagy háromszor akkora volt, mint az én kiskutyám, és egyből felismertem a „vadászó" pózt, amint lehajtott fejjel, meg-megállva, bal mellső lábát a földtől elemelve tartott felénk. Azonnal feléledt bennem az anyai ösztön, és legszívesebben a karomba kaptam volna Pixelt, ám eszembe jutott, hogy ez a létező legrosszabb, amit tehetek, hiszen akkor a másik kutya még inkább zsákmányként fog rátekinteni, illetve nem is tanulja meg megvédeni magát. Tehát, mély levegőt vettem, és úgy döntöttem, kivárom mi fog történni. Egyedül az aggasztott, hogy a gazdit sehol sem láttam a közelben, de a vizslák alapvetően békések, csak nem lesz baj. Pixel továbbra is mozdulatlanul feküdt, talán így akart beleolvadni a környezetébe. Ám amikor a másik négylábú már csak egy méterre volt tőle, csóválni kezdte a farkát, és nyüszítő hangot hallatott, ami éppúgy lehetett az izgalom, és a félelem jele.

‒ Csak nyugi – mondtam, leginkább magamnak.

A vizsla ekkor egy ugrással ott termett, és lehajtotta nagy fejét Pixelhez. Hevesen megdobbant a szívem, de aztán láttam, hogy csupán megszaglássza, amit a kis lökött remegve hagyott is, majd a hátára gördült, jelezve, megadta magát. Az ég felé emeltem a tekintetem.

‒ Ez most komoly? Azt hittem, bátrabb vagy.

A vizsla rám emelte a tekintetét, és kiolvashattam belőle, hogy talán ő is másra számított. A figyelme elterelődött Pixelről, és most engem szimatolt körbe. Kinyújtottam a kezem, hogy megsimogassam. Pixel erre már viszont felugrott, és kaparászni kezdte a lábamat, hogy vele foglalkozzak. Elnevettem magam, és készültem hozzá lehajolni, mikor egy kiáltás harsant a közelben.

‒ Boldizsár! Mit csinálsz ott?

Felnéztem, egy fiatal lány tartott felénk, talán pár évvel lehetett idősebb nálam. Ami először feltűnt, hogy éppolyan karcsú volt, mint a kutyája, és virágmintás szoknyát viselt, szőke tincsei pedig az arca körül repdestek, amint hozzánk sietett.