Ciklus - Kötéltánc

2. Fejezet

2. Fejezet

Ma éjjel az üveg fenekére néztem,

Ki, mi vár rám hajnali sötétségben?

Vadidegen érintés a derekamon,

Magával húz, s én hagyni fogom.

Az érzés és a kéz nem ereszt,

Ennyi voltam, elvesztettem a fejemet.

A fürdőszoba tükör előtt álltam, ujjaim kusza jeleket róttak a bepárásodott üveglapra. Csak egy törülköző volt a derekamra csavarva, hajam vizesen lógott az arcomba. Átszellemülten írtam a szavakat, hogy aztán könnyedén eltöröljem őket, mintha ott sem lettek volna, és szembe nézzek önmagammal.

Sokszor találtam riasztónak a saját tükörképemet, főleg egy kialvatlan éjszaka után. Ma még egész tűrhetően festettem, pedig alig három órát aludtam. Nem voltak feltűnő árnyékok a szemem alatt, és a bőröm sem volt pergamenszerűen összeaszva, a tekintetem pontosan olyan élénkkék volt, mint máskor. Még egy apró fél mosolyt is sikerült küldenem a tükörképem felé, és megtáncoltattam az ajak piercingemet. Zsófi szerint, ez volt az egyik, amiért megőrültek a lányok. No, nem az apró ékszer miatt – bár az is menőnek számított –, hanem a mosolyomért. Szerinte titokzatos és szexi, bár nem tudom, miért mondja ezt, én sosem fejtegettem, hogy mit szeretnek rajtam. Úgy gondoltam, biztos csak kéznél vagyok, és kész. Illetve, még az is közre játszhatott, hogy mindig tudták, hányadán állnak velem, sosem akartam túlbonyolítani a dolgokat. Zsófi szerint viszont épp az vonzotta őket, hogy egyszerre tűntem vagánynak, és anyátlannak, bármit is jelentsen ez. Általában nevettem, mikor a "sorold fel, mi a legjobb barátodban a vonzó" című játékot játszottuk, főleg italozás közben. Zsófi találta ki ezt a játékot, arra az esetre, ha valamelyikünk épp padlón lenne, és ez jót tesz az önbizalomnak, sőt kiderül belőle, hogyan látjuk egymást. Egyetlen szabály volt, hogy őszintének kellett lenni, de mégsem annyira, hogy az bántó legyen, hiszen akkor a játék elvesztette volna a lényegét. Az építő jellegű kritika viszont megengedett volt, sőt ajánlott. Mikor például Zsófi magára varratott egy félreérthető mintát, rámutattam, hogy ez talán mégsem volt olyan jó ötlet, és mikor én a szokottnál rövidebbre vágattam a hajam, barátnőm finoman a tudtomra adta, hogy a hosszabb tincsek jobban állnak. Hát ilyenek voltunk mi, és természetesen, ha a másik valami hülyeséget csinált, arról is figyelmeztettük. Egy legjobb barátnak ez is a feladatai közé tartozik, mindig számíthattunk egymásra. Lakótársak voltunk, barátok, sorstársak, testvérek, és senki sem állhatott közénk. Benne úgy éreztem, megbízhatok, ami bizony ritka, és tudtam, hogy ez fordítva is így van. Ettől volt nagyon jó a mi kapcsolatunk.

Még egy ideig elvacakoltam a fürdőben, beszárítottam a hajamat, úgy, hogy az egyik oldalon kifésültem az arcomból, a másik oldalt pedig hagytam a szemembe lógni, szerettem az "emós" megjelenést. Aztán belebújtam egy melegítő alsóba, meg egy régi Blink 182 pólóba, és kiléptem a folyosóra.

Azon nyomban el is káromkodtam magam, ugyanis majdnem hasra estem, amint megbotlottam a lábam alá került szőrcsomóban. Én tehát szitkozódtam, a valódi sértett pedig felháborodottan nyüszített.

‒ Jaj, ne haragudj! – hajoltam le hozzá azonnal. Ahogy felemeltem, éreztem, milyen vadul verdes a kis szíve. ‒ Nem tudtam, hogy itt vagy.

‒ Mi történt? Ráléptél? – érkezett futva Zsófi a szobájából. ‒ El akartam hívni, de végig az ajtóban várt, míg fürödtél.

‒ Semmi gond, nem történt baja – motyogtam, végigtapogatva a kis testet. ‒ Olyan kis szerencsétlen, nem? – tettem hozzá sóhajtva. ‒ Előbb majdnem elütik, most meg én taposok rá.