Ciklus - Kötéltánc

12. Fejezet

12. Fejezet

Szeretője lettem a csendnek ma éjjelre,

Nem ízlelem a mézet, csak hulljon cseppje.

Ajkaidról édesen lenyalja majd valaki más,

Inkább őrizem a Holdat, s nem kell apanázs.

Üvegfalon keresztül bámultam. Olyan volt, mint valami jelenés; a falnak ezen az oldalán nem hallottam a zenét, csak a letisztult mozdulatokat láttam. A teste könnyedén hajlott, mint mindig, mintha cseppnyi megerőltetésébe sem kerülne számára a figura. A szeme félig behunyva, ajkán mosoly. Én nem hallottam őt, ő pedig tudtam, hogy nem láthat engem, csak a saját tükörképét. Szándékosan így volt kialakítva a stúdió, azelőtt még sosem jártam ilyen helyen. Megkért, hogy kísérjem el a gyakorlásra, álljak mindig mögötte. Az utóbbi egy hétben nagyon felgyorsultak a dolgok, én lettem a bástyája, bármennyire is tiltakozni próbáltam a szerep ellen. De valóban szüksége volt valakire. A MegaDance szervezői úgy döntöttek, helye van a műsorban, az első akadályt sikeresen teljesítette. Ám nyilvánvaló volt, hogy még csak most jön a neheze, kemény edzés, interjúk, fotózások vártak rá. Eddig láthatóan élvezte a felhajtást, bár a műsor még el sem indult. Én a csillogásból ki akartam maradni, nem is volt jogom hozzá, meghúzódtam a háttérben, de bármikor beszélgetni szeretett volna, álltam rendelkezésére. Robi ebben nem volt partner, úgy láttam, csak az utasításokat adja a lánynak, és ő viszont nagyon szívesen meglovagolta a közelgő népszerűségi hullámot. Egyre ellenszenvesebbnek találtam, nem mintha két-három mondatnál többet váltottunk volna egymással. Néha rajtakaptam, amint szúrósan figyel, olyankor gúnyosan visszamosolyogtam rá. Tudtam, hogy most is itt van valahol a közelben, a stúdióba most ő sem mehetett be, mivel erről is felvétel készült a műsor számára, amit majd valamikor bevágnak a Dinát bemutató kisfilmbe. De nem is kívántam Robival foglalkozni, vagy bármi mással, az egyik kezemben kávét fogtam, a másikkal pedig jegyzetelni próbáltam. Hallottam, hogy a közelben nyílik egy ajtó, nem néztem fel, a fél szemem Dinán, a másik a papíron. Súlyos léptek közeledtek, és dallamtalan fütyörészés. Bármennyire is nem akartam róla tudomást venni, és bármennyire is kerültem a srácot, a következő pillanatban már ott állt mellettem, karba font kézzel, felnyírt hajjal, pökhendien, MegaDance-es melegítőben. Pár percig nem szólt semmit, az ő tekintete is Dinán függött. Aztán:

– Nagyon jól nyomja, mi?

Nem reagáltam, úgy tettem, mintha költői kérdésnek szánta volna. Ekkor közelebb húzódott, odahajolt hozzám.

– Igazi született tehetség, de azért ösztönözni kell, hiába ő maga is ambiciózus. Néha zabolázatlan, vad. De pont ettől gyönyörű.

Kiszáradt a szám, próbáltam közömbösen mosolyogni, Robi pedig folytatta.

– Tudom, hogy sokan pályáznak rá. De ő az enyém. Sosem lennék hajlandó átengedni valaki másnak. Együtt nagyon híresek leszünk, hamarosan mindenki ismerni fogja a nevét, külföldön is. És most csak ez a cél. Nem hagyom, hogy bármi is elvonja a figyelmét. Érted?

Nagyon lassan fordultam felé, hátradöntöttem a fejemet, hogy a szemébe nézhessek.

– Pontosan mit is akarsz mondani?

Robi arca kemény, kötekedő kifejezést öltött, s látványosan kidüllesztette a mellkasát.

– Csak azt, hogy tudom, miben mesterkedsz. Nem fogod őt eltéríteni a célunktól. És semmiképpen sem fogod megszerezni, ő nem vevő erre – felnevetett, és fitymálóan végignézett rajtam. – Mért nem tudsz legalább úgy öltözni, mint egy lány?