Ciklus - Kötéltánc

6. Fejezet

6. Fejezet

Először látlak,

Már megkívánlak.

Táncos a lábad,

Csábít az ajkad.

Egyszerű nyelven: akarlak.

A Mély Árock egy zenei klub volt a Nyugati közelében egy kis utcában. Egyszer régen Vivi fedezte fel, mikor még csak a fejében létezett a banda. Szeretett volna egy helyet, ahol kipróbálhatja magát, és ahol hozzá hasonló zeneőrültekkel találkozhat. Nos, az Árock minden reményét felülmúlta, ugyanis nem csak, hogy itt lépett ki a színpadra először, de megismerkedett Fredivel, a dobossal, aki később segített neki megalapítani a Bad Violinst, ráadásul a legjobb barátok lettek. A srác mindig is kissé elvontnak tűnt, és egyedül ő erősítette a fiú frontot a bandában, bár amúgy is kissé feminin volt, vékony alkatával, fél hosszú hajával, és bizony nem egyszer ellopta Vivi szemceruzáját. Gyakoriak voltak így a játékos viták a bandán belül. Az viszont bizonyos, hogy igazi kis család lettek a két év alatt.

Mire Simonnal megérkeztem a klubba, már mindenki ott ült a szokásos bokszban, ahonnan remek rálátás nyílt a színpadra. Viola vett észre elsőként minket, és olyan hévvel kezdett integetni, hogy majdnem kiesett az ülésből. Ő felelt egyébként az énekért, igazán egyedi hang- és stílus adottságokkal rendelkezett. Raszta tincseit általában felcsavarta a feje tetejére, ahogyan ma is, és színes kendővel tekerte körbe. Kedveltük egymást, gyakran jól elbeszélgettünk, sőt flörtöltünk, mindig azzal viccelődött, hogy mikor viszem ágyba. Mindketten tudtuk, hogy ez nem fog bekövetkezni, nem akartam tönkre tenni a jó viszonyt a zenekarral. Most laza mosollyal léptem oda hozzájuk, hogy bemutassam Simont. Igaz, számomra is volt kit bemutatni, azonnal kiszúrtam az új billentyűs lányt, akivel Vivi összeakadt azon a bizonyos bulin. Kissé külön ült tőlük, bár le sem vette a szemét Viviről, láthatóan egyelőre ő volt a biztos pont részéről a bandában. Úgy gondoltam, el kellene majd beszélgetnem Vivivel.

‒ Sziasztok! – köszöntem hangosan, hogy túlkiabáljam a háttér zenét. Vivi azonnal kipattant a lány mellől, és úgy ölelt magához, mintha ezer éve nem látott volna. Sietve viszonoztam, majd megragadtam Simon karját, hogy kissé előrébb húzzam. – Vivi, ő itt az osztálytársam Simon, akiről már meséltem.

‒ Nahát, szia, örülök, hogy megismerhetlek – lelkesedett, és odahajolt Simonhoz, hogy puszival köszöntse, aki ezt merev arccal tűrte. – Nyugodtan csüccsenjetek le. Nemsokára kezdünk, csak még egy kicsit ejtőzünk.

Fredi automatikusan beljebb csúszott, és megpaskolta maga mellett a széket, hogy Simon melléje üljön le, így hát én helyet foglaltam Vivi és az új lány között.

‒ Szia, Léda vagyok – nyújtottam felé a kezemet. Barátságos mosollyal, határozottan rázta meg.

‒ Szia, én meg Réka. Vivi már sokat mesélt rólad.

Felvontam a szemöldökömet.

‒ Igazán? Lehet, hogy nem akarom tudni, hogy miket.

Elvigyorodott.

‒ Ugyan. Tudom, hogy jó barátok vagytok. És azt is mondta, hogy tehetséges költő vagy.

Melyet sóhajtottam. Az egyik kezemet rászorítottam az asztal lapjára, a másikkal pedig felkönyököltem.

‒ Nem szoktam a verseimről beszélni.

‒ Szóval te olyan titokzatos, sebzett művészlélek vagy, értem. – Továbbra is somolygott, majd szórakozottan kavargatni kezdte az italát a szívó szállal.