Ciklus - Kötéltánc

7. Fejezet

7. Fejezet

Mióta elmentél, a szeretet csak emlék,

De büntess meg, ha mégis szeretnék.

Hisz még tartozol nekem egy szívvel,

Gyújtsd meg a papírt, aztán szívj el!

Felszisszentem, amint a papír széle megvágta az ujjamat. Hozzá szoktam már ugyan az ilyen apró sebekhez, gyakorlatilag a munkám része volt, az általános unalom mellett. Igaz, csak négy órát kellett eltöltenem a szűkös helyiségben az iratok rendezgetésével, vagy épp megsemmisítésével. Közben senki sem zavart, teljesen egyedül lehettem a gondolataimmal. Sok versem született már így, de most inkább más soraira figyeltem, amint a fülemben szólt a Linkin Park In my remains című száma. Próbáltam csak az énekre, és a dallamra koncentrálni, ahelyett, hogy hagytam volna, hogy elragadjanak az érzéseim. Ismeretlen érzésekkel küzdöttem ugyanis, amiket sehogyan sem tudtam hová tenni. A fejemben újra és újra lejátszottam a lány produkcióját, magam előtt láttam minden mozdulatát. Majd a tekintetét, ahogyan rám nézett az asztal mellől. Gunyoros mosolya kivetítődött a kezemben tartott ezer éves lejárt szerződésre. Remegtek az ujjaim. Fogalmam sincs, miért gyakorolt rám ekkora hatást. Elvégre csak egy lány volt, persze tehetséges és karizmatikus, de még csak nem is ismertem. Rég ki kellett volna vernem a fejemből, csakhogy nem ment. A száma még mindig ott volt a telefonomban. Habozás nélkül felhívtam volna, ha nem zavar be a képbe a barátja. Micsoda egy seggfej! Őt sem ismertem, de egy másodperc alatt meg tudtam állapítani, hogy miféle. Ahogyan Dinara nézett, ahogyan átkarolta... A hideg futott végig a hátamon. Nem kedveltem ezt a típust. Persze akár a féltékenység is beszelhetett belőlem, de ugyan milyen alapon lennék féltékeny? Maximum csalódott, hiszen a srác elrontotta a lehetőségemet. Egyetlen szabályom létezett ugyanis: nem kezdek olyan lánnyal, aki kapcsolatban van. Eszemben sem volt bajba keverni magamat.

Az iratmegsemmisítő surrogó hangot adott, amint lassan belehelyeztem a papírt, majd vékony csíkok hullottak a kosárba. Bármi is állt a lapon, többé nem lehetett felhasználni. A szám véget ért a fülhallgatómban, és automatikusan átugrott a lejátszó a következőre, ami viszont egy Sia dal volt. Végigfutott a hátamon a hideg. Nem is emlékeztem, hogy rá töltöttem volna ilyesmit az iPodomra. Sietve tovább nyomtam, aztán egy pillanatra leültem a földre, a dobozok közé. Éreztem, hogy erőt vesz rajtam a jól ismert nyugtalanság. A vér száguldott az ereimben, egy hang azt súgta, hogy menjek, és vegyem el, amire szükségem van. Nem volt olyan régen az a lány a Ciklus mosdójában, és nem is arról volt szó, hogy a szex hiányzott: egyszerűen üresnek éreztem magam, ha nem birtokolhattam valakinek a figyelmét, ha nem csavartam el senki fejét. Szükségem volt erre, hogy ne kezdjek el hülyeségeken gondolkozni. Főleg ne egy ismeretlen lányon.

Felálltam a földről, és befejeztem a munkámat, aztán a portán keresztül elhagytam az épületet. Odakint halovány napsütés fogadott, és gyérülő forgalom. Az aszfalt még őrizte a szeptemberi nappali hőséget. Átvágtam az úttesten, először a buszmegálló felé indultam, de aztán úgy döntöttem, hogy inkább gyalog megyek át a Szabadság hídon. Nem volt túl sok idő hátra naplementéig, és minden pesti tudta, hogy innen a legszebb. Fogtam a deszkámat, és lassan hajtani kezdtem, ügyelve a biciklisekre, és a ténfergő emberekre. Sok fiatal jött szembe velem, néhányan csapatban, mások párban. Mindenki nagyon felszabadultnak tűnt, sört vagy üdítőt tartottak a kezükben, a mosolyuk szinte kiégette a szememet. Eszembe jutott, mikor tavaly nyár elején lezárták a hidat az autósok elől, és sokan kijöttek ide piknikezni. Még zene is volt, meg tánc, ez tette teljessé a hippi fillinget. Zsófi ki is jött a fényképező gépével, és lőtt pár elképesztő fotót, levegőben úszó színes buborékokról, és a híd tartói közt feszülő függőágyakról. Nagyon büszke volt a felvételekre, teljes joggal. Most én is megálltam a híd közepén, hogy elővegyem a telefonomat, és megörökítsem a lebukó napot, és a lassan tovatűnő hajókat. Lanyha szél támadt, belekapott a hajamba, amint bámultam a hétköznapi csodát. Volt, aki „utánozott", és beállt mellém, szintén okos telefonnal a kezében. Ez van, emberek voltunk, sokszor hasonló gondolkodással. Ha valaki felfedezett valamit, a másik is azonnal akarta, lehetőleg ugyanúgy, vagy még jobban részesülni az élményben. Mentünk a másik után, önként beálltunk a sorba, és sablonok szerint éltük az életünket. Én soha nem akartam ezt.