Ciklus - Kötéltánc

8. Fejezet

8. Fejezet

Hideg őszben egyedül ballagok,

Kanyargós utak, ferde hajlamok.

Magányosan reszket a szívem,

Surranó lépteim lépteidnek hiszem.

A laptoppal az ölemben ültem, fent a galérián, fülhallgatóval a fejemen, és újra és újra lejátszottam a tegnap rögzített hanganyagot. A saját hangom számomra idegenül csengett, idegesített, úgyhogy bele-bele tekertem a felvételbe. Az övét viszont angyalinak találtam, főleg mikor nevetett, mosolyognom kellett. Visszahallgatva is gördülékenynek tűnt a beszélgetés, mintha csak két ember találkozna, és először érdeklődne egymás dolgai iránt, s valóban úgy is volt. Erősen kellett koncentrálnom, ha ki akartam ragadni a lényeget, amit aztán leírok. Egyelőre üres maradt előttem a képernyőn a szövegszerkesztő. Képtelen voltam összeszedni a gondolataimat. Nem értettem, miért nem tudok elvonatkoztatni, mikor megkaptam, amit akartam, itt volt az interjú, már csak össze kellett raknom. És valóban jól is sikerült, simán elment volna egy „Mielőtt híres lettem" nevű rovatba. Mégis csak az járt a fejemben, mikor megölelt. Tényleg csupán egy pillanat volt, lélegzetvételnyi idő. Az egyik felem úgy érezte közben, hogy azonnal el akar futni, a másik viszont boldogan maradt volna még tovább is a karjában. Mi a frász ütött belém? Újra és újra ezt kérdeztem magamtól. Nem találtam egyszerűen a választ. Kezdtem úgy érezni, hogy menten szétrobbanok. Úgysem fogom többet látni – ezt hajtogattam magamban. Csak dobd össze ezt a rohadt házi feladatot, és zárd le! Szükségem volt valamire, amiből erőt meríthetek, úgyhogy kimentem a konyhába, és töltöttem magamnak egy pohárral Zsófi dugi whiskyjéből. Nem szerettem ugyan azt a füstös ízt, de talán egy kicsit ellazított. Ezután visszaültem, kiropogtattam az ujjaimat, egy pillanatra behunytam a szemem, s gépelni kezdtem.

Jó fél óráig fel sem pillantottam, ám aztán muszáj volt szünetet tartanom. Nem olvastam rögtön vissza, amit írtam, ismét hagytam csapongani a gondolataimat, és közben valahogy kikötöttem az email fiókomban. Ismét szembejött velem az a bizonyos levél Anonymustól. Ahogy olvastam, egyre dühösebb lettem, főleg a tehetetlenség zavart. Ki lehetsz, barátom? – gondoltam magamban keserűen, majd hirtelen ötlettől vezérelve bemásoltam az email címet a keresőbe. Természetesen semmit sem dobott ki rá. Visszatértem a fiókomba, és rákattintottam a válaszol lehetőségre. Mindössze két szót írtam be: Ki vagy? Haboztam néhány másodpercig, majd rákattintottam a továbbításra. „A levél küldése sikertelen, mert a beírt cím már nem létezik". Ki gondolta volna...

Szeretem az őszt; számomra nem az elmúlás közeledtét jelenti, mint sokan másoknak, hanem a színek, a csend, a művészet idejét. Mindenben meg lehet látni a szépet, s a lehetőséget. Szerettem figyelni a lehulló leveleket, aztán pedig átgázolni rajtuk, vagy lefeküdni az avarban, aztán csapkodni a szárnyaimmal, mint egy kisgyerek. Anyám ilyenkor mindig rám szólt, már ha nagy ritkán hajlandó volt ott hagyni az állott kisszobát, és a tablettás borát. Apám viszont nevetett rajtam, és bőszen kattogtatta az eldobható fényképezőgépet, hogy megörökítse a pillanatot a családi fotóalbum számára. Rég nem létezett az az album. Nem tudom, hogy én égettem el, vagy ő vitte magával, de hát mi szüksége is lehetett volna rá. Elvégre kitörölt az életéből, egyszerűen levágott a képről.

De akkor is szerettem az őszt; a reggeli, tiszta sétákat, mikor még nincsen annyira hideg, de már érezni, hogy valóban vége a nyárnak. És, ha épp nem esik az eső, akkor tökéletes. Ráadásul többé nem kellett magányosan kóborolnom a parkban; ott totyogott mellettem egy négylábú kis bohóc, és ki se látszott a játékból. Pixel sokat nőtt, megmérte az állatorvos, és már majdnem négy kilót nyomott. Okosodott is, értette az alap vezényszavakat, és nyugodt szívvel sétáltathattam póráz nélkül, igaz, kizárólag a forgalmas utaktól távol. Ügyelt rá, hogy mindig a közelemben legyen, mintha soha többé nem akarna elveszni. Azért persze a huncutkodás sem állt távol tőle; összeszedte a lehullott gallyakat, és incselkedve szaladt el előlem, mikor el akartam venni tőle. De hát ezért volt ő is gyerek, hogy játsszon.