"Esze ágában sincs felébreszteni; ahogy végigtekint rajta, elfogja egy keserű érzés, miszerint a fiatalabb éjszakánként nem sok időt tölthet az álomvilágban, ha most ilyen könnyen magával ragadta, és nem moccan meg semmilyen külső hatásra.
Tudni aka...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Szemeit dörzsölgetve, álmosan ül fel az ágyán péntek reggel. Komótosan a telefonjáért nyúl, a kékfény hidegen világítja meg az arcát és kócos tincseit, ahogy feloldja a képernyőt: fél kilenc múlt, az ő alvási szokásaihoz képest egész korán felébredt.
Apró bűntudat fogja el, amiért társai nagy része már az iskolapadokat koptatja, ő pedig mindössze azért nem jelent meg az intézményben már tegnap sem, mivel az anyja szerint a szerdai események után szüksége van a pihenésre, Taehyunnal egyetemben (aki szerinte tényleg megérdemli ezt a rövid szünetet).
Ez egyáltalán nem megszokott: a legtöbb szülő ilyen apró dolog miatt nem igazol le egyenesen két napot, főleg ha semmi súlyos fizikai probléma nem áll fenn. Bár a legnagyobb örömmel fogadta el az ajánlatot, valahol a tudata mélyén mégis azon gondolkodik, mennyire lusta, és mekkora hiba, hogy itthon lézeng tanulás helyett - nem úgy, mint Beomseok. Azt sem tudja, kitől kérhetné el a leckét, hiszen Taehyunon kívül senki mással nem beszél már az osztályból.
Talán tényleg a hajléktalanok között fog kikötni.
Sóhajtva felhúzza a redőnyöket - a fény ezúttal mindennél jobban zavarja -, majd a szekrényéhez lépve magára kap egy fekete melegítőnadrágot és egy ugyanilyen színű kapucnis pulóvert.
Ahhoz képest, hogy a ruhatárában szinte minden árnyalat megtalálható, most mégis ebben érzi magát a legjobban, mintha biztonságot nyújtana neki a sötétség.
Lassan kiballag a szobájából; az egész lakásban félhomály és csend uralkodik. A nappaliban viszont megtorpan, mikor is ismeretlen hangokra lesz figyelmes: egyenletes levegővételekre, mintha valaki aludna. Az anyja már rég elment dolgozni, a bátyja pedig ma biztos nem jön látogatóba (persze Beomgyu egy alkalomról sem tudott). Furcsállva a helyzetet megkerüli a kanapét, ám amikor észreveszi a keresett személyt rajta heverni, csak kellemesen elmosolyodik, habár ötlete sincs, hogy juthatott be.
Yeonjun szundít mélyen az oldalán feküdve, arccal a háttámla felé fordulva, egy pokróccal betakarva. Majdnem vállig érő rózsaszín tincsei miatt fejéből szinte csak egy pink hajzuhatag látszik, melyen a fiatalabb felkuncog, majd féltérdre ereszkedik mellette, és gyengéden rázni kezdi a vállát.
- Jó reggelt - motyog, mire az idősebb csak egy panaszos nyöszörgéssel reagál, aztán lassan a hátára fordul, és sóhajtva felveszi a szemkontaktust Beomgyuval.
- Neked is - válaszol rekedtes hangon. - Mennyi az idő? - tápászkodik fel ülő helyzetbe, miközben a hajába túr.
- Háromnegyed kilenc, az előbb keltem én is - magyarázza a másik; mondatára Yeonjun kikerekedett szemekkel néz rá.
- Te tényleg nem vagy jól. - Barátja azt gondolva, hogy ez csak irónia, harsányan felnevet, ám amikor észreveszi a rózsaszín hajú aggódó, komoly tekintetét, belé fagy a kacaj, és kérdőn fordítja felé a fejét.
- Mi?
- Ülj le - paskolja meg a mellette lévő helyet az idősebb, mire Beomgyu bizonytalanul helyet foglal, a következő pillanatban pedig megérzi Yeonjun hatalmas tenyereit a homlokán, aztán az arcán, végül pedig a kezén, miközben egyre nyugtalanabb lesz. - Nincs lázad.
- Miért lenne? Egyáltalán miért vagy itt, hogy jöttél be? - fakad ki a fiatalabb, türelmetlenül számonkérve barátját.
- Anyukád hívott fel tegnap este, hogy aggódik az alapján, amit meséltél neki, és beszéljek veled, mert szerinte nem vagy száz százalékos állapotban mostanában, és a szerdai dolgok is ezt támasztják alá. Szóval reggel, amikor ő ment dolgozni, beengedett, és gondoltam amíg alszol, addig én is, mert ötkor keltem miattad - magyarázza mélyeket lélegezve az idősebb, Beomgyu pedig az eddiginél is jobban összezavarva pillant ide-oda.
Rosszul lenne? Ő soha. Túl makacs ahhoz, hogy beismerje, valóban zavarnák a problémái. Tisztában van azzal, milyen elviselhetetlen személyiséggel áldotta meg az élet, de még ahhoz is lusta, hogy ez ellen tegyen; hátradőlve reménykedik abban, hogy nem marad egyedül.
Nem akarja engedni, hogy gyengének lássák, úgy gondolta, ha más nem is, a büszkesége maradjon meg, még akkor is, ha szinte minden percben szembesül a hibáival (melyekbe már beletörődött).
Egyébként is, most is csak lóg az iskolából, holott ő jól van...
Apró feszengés fogja el, ahogy visszagondol a tegnapelőtti eseményekre - legszívesebben mindenki emlékezetéből kitörölné azt a fél órát.
Soha többé nem akar sírni.
- Csinálok reggelit, utána beszélgetünk, rendben? - Yeonjun szavaira egy tompa mosollyal az arcán emeli fel a fejét, így szembe kerülve barátjával, aki kitárt karokkal ül előtte. Aprót felkuncogva csúszik közelebb hozzá, majd egy hatalmas ölelésben találja magát; elégedetten támasztja fejét az idősebb mellkasának. - Tudom, hogy a világ az ellenkezőjét mondja, de ne rejtsd el az érzéseidet, mert csak rosszat tesz neked. Fontos vagy nekem, még ha le is akarod ezt tagadni, igen, vannak ilyen elvetemültek, mint én.
