"Esze ágában sincs felébreszteni; ahogy végigtekint rajta, elfogja egy keserű érzés, miszerint a fiatalabb éjszakánként nem sok időt tölthet az álomvilágban, ha most ilyen könnyen magával ragadta, és nem moccan meg semmilyen külső hatásra.
Tudni aka...
Ops! Esta imagem não segue nossas diretrizes de conteúdo. Para continuar a publicação, tente removê-la ou carregar outra.
- Nem jössz? - fordul hátra Beomgyu a folyosón, ahogy észleli, barátja nem követi. Megfordulva szembe kerül Taehyun bánatos tekintetével, mire egyből visszalépked hozzá. - Mi az? - kérdezi halkan.
Ahogy sejtette, a Kai-incidens óta a nap folyamán igencsak mélyre zuhant a szőke hangulata, alig szólalt meg, fejét folyton leszegve tartotta, de ami a legjobban zavarta, hogy rendszeresen figyelt fel a remegésére órák alatt.
Fáj így látnia őt; legszívesebben folyamatosan vele lenne, hogy biztosra menjen, jól van.
Már kezdi sejteni, mi lehet a problémáinak forrása: elvesztett valakit, aki közel állt hozzá. Nem szeretne rákérdezni, hiszen azzal csak rontana a helyzeten, de mindenképpen érdekli a pontos szituáció.
- Menjünk haza, gyere - fogja meg a kezét, és gyengéden rázni kezdi azt, miközben igyekszik felvenni vele a szemkontaktust, ám ekkor veszi észre, hogy Taehyun nem is őt figyelte, hanem csak egy pontot néz magával szemben üres tekintettel. - Anyukád mindjárt itt van - folytatja, de a másik továbbra is csak leblokkoltan ácsorog, valamint egyre sápadtabb lesz, mire az idősebb is kezd pánikba esni. - Jól van, leveszem a táskád, aztán szépen lefekszel a földre, alád teszem a kabátom. Nem lesz semmi baj, jó? - A fiatalabb létező legapróbb biccentése után sorban megteszi az előbbieket, és sóhajtva térdel le mellé, szorosan fogva a kezét. - Próbáld meg megállítani a remegést, kérlek, ne csináld ezt...
Elszorul a torka, ahogy próbálja tartani a lelket társában, már ötlete sincs, mit tehetne; mintha az idő megfagyott volna, és csak az ösztönös négyig való újra-újraszámolásától tudná, mennyi idő telt el a kiürült iskola folyosó padlóján.
Hirtelen hangos, visszhangzó léptekre lesz figyelmes, mire reménnyel telve kapja a fejét a zaj irányába, miközben tovább dörzsöli Taehyun kézfejét.
- Van ott valaki? - kiabál kétségbeesetten, mire a koppanások egy pillanatra abbamaradnak, aztán viszont feléjük közelednek. - Nem lesz semmi baj, Taehyun, lélegezz tovább - pillant le rá, majd egyből a folyosó vége felé vezeti a tekintetét, ahol legnagyobb szerencséjére a fiatalabb fiú anyját pillantja meg, tisztán emlékszik rá a tegnap estéről, amikor eljött a fiáért. Ahogy kiszúrják egymást, a nő szinte rohanni kezd feléjük, Beomgyu pedig elengedi barátja kezét, és odébb telepszik, hogy helyet adjon neki.
- Mikor kezdődött? - kérdezi.
- Nem tudom - szólal meg az idősebb fiú. - Reggel az egyik osztálytársunk beszólt neki, és elszakította az egyik képét, azóta rossz kedve volt, hiába próbáltam vigasztalni, aztán most amikor indultunk volna, lefagyott, és... - Önmaga is meglepődik, ahogy megérzi a könnyeket az arcán, hiszen ő szinte sosem sírt (talán öt éve történt utoljára). Most mégis a megannyi elfojtott félelem, aggódás, és frusztráció felülkerekedett rajta; térdeit magához húzva kezd el zokogni. - Segíteni akartam neki, de megint nem sikerült, pedig én tényleg próbáltam, nem akarom cserbenhagyni...
Szinte nem is tudja, mit mond: nem gondolkozik semmit sem, nem rágódik azon, hogy ennyit kellene-e beszélnie, hogy zavar-e, bár a lelke legmélyén tehernek érzi magát, főleg amikor a lenyugodni próbáló Taehyunra és az anyjára pillant.
Sajnálja, amiért elgyengült, amikor szüksége lenne rá.
A továbbiakban meg sem szólal, csak mereven, kiüresedve bámul maga elé, a könnyek égetik a szemét és az arcát, de már nem figyel fel rá, ahogy arra sem, amikor a fiatalabb elhelyezkedik mellette. Csak azt észleli, hogy két kart érez meg a dereka körül, és lassan egy szoros ölelésbe vonják őt.
- Mindent megtettél. - Taehyun szavaira meglepetten emeli fel a fejét. - Tényleg. És nagyon hálás vagyok ezért. Tudom, hogy nehéz kezelni, de ez nem a te hibád - folytatja suttogva. Hangján még érződik, hogy nincs száz százalékos állapotban az előbbi események után, mégis határozottnak hat.
A sötét hajú lassan megfordul, és egy apró mosoly kíséretében felveszi a szemkontaktust. Nem akarja közölni, hogy egy szót sem hisz el abból, amit a másik mond; lehet mégsem olyan magabiztos, mint gondolja?
- Itt a kabátod, gyere, hazaviszünk, anya kint vár - teríti az idősebb hátára a szőke az említett ruhadarabot, majd lassan elindulnak a lépcső felé.
Ahogy haladnak, Beomgyut egy fura érzés fogja el, hirtelen máshogy tekint kettejükre, mintha ezúttal ő lenne a gyengébb láncszem.
Hiszen a végén neki volt szüksége segítségre, hiába tagadta ezt mindörökké.
