"Esze ágában sincs felébreszteni; ahogy végigtekint rajta, elfogja egy keserű érzés, miszerint a fiatalabb éjszakánként nem sok időt tölthet az álomvilágban, ha most ilyen könnyen magával ragadta, és nem moccan meg semmilyen külső hatásra.
Tudni aka...
¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
- Aha, szóval az első négy órán nem kell semmit csinálni egy héten át. Tetszik az ötlet - vonja le a következtetést Beomgyu a tantermük ajtajára kiragasztott papírt olvasva, mire Taehyun kissé mérgesen kapja felé a fejét.
- Azért ez nem így van - okítja. - Attól, hogy pályaválasztási hét van, figyelni kell, főleg úgy, hogy még ötletünk sincs, merre szeretnénk elindulni.
- Néha olyan vagy, mint egy tanár - forgatja a szemét az idősebb, majd belép a még üres terembe, társa pedig egy sunyi mosollyal az arcán követi őt a padjukig.
Hétfő reggel van, ennek ellenére egyikükön sem érződik a szokásos rosszkedv, amely ezen a napon szokott szállni mindenkire; Taehyunt egyébként sem a naptár befolyásolja ilyen téren, Beomgyut pedig kétségkívül feldobta az előbbi hír (az ő szótárában az ilyesmi programok a "nincs suli"-val egyenértékűek).
A sötét hajú elégedetten dönti a hátát a falnak, tudván, hogy megszabadult jópár tanórától, köztük egy-két matematikától is, mely számára egy áldással egyenlő - sosem tartozott a legszorgalmasabb tanulók közé, barátjával ellentétben. Nem a kapacitásával van a gond, egyszerűen csak... nem dolgozik, ha nem muszáj.
- Mennyi az idő?
- Hét óra húsz - válaszol a telefonjára pillantva, mire a fiatalabb hirtelen az ablak felé kapja a fejét.
- Menjünk ki az udvarra, olyan szép idő van! - kérleli csillogó szemekkel.
- Most azt várod tőlem, hogy mozduljak meg? - nyafog a másik, ahogy Taehyun felpattan: nem tágít a tervétől.
- Igen, azt. Na, gyere már! - győzködi, miközben megfogja barátja csuklóját, majd óvatos mozdulatokkal húzni kezdi, az idősebb pedig nagy nehezen legyőzi a lustaságát, és követi társát.
A friss, hűvös levegő gyenge szél formájában éri az arcukat, ahogy kilépnek az iskola hátsó ajtaján. A szelíd napfény pasztellesen csillan a bőrükön és a hajukon, valamint az apró pocsolyákon, melyek a legutóbbi őszi zivatar emlékei. Taehyun egy bizonytalan, hálás mosollyal az arcán fordul Beomgyu felé, miközben egy részben fényben, részben sötétségben úszó padhoz vezeti őt, amire leülve az ég felé emeli a fejét, szeme sarkából figyelve idősebb társára, aki vele ellentétben csak maga elé szegezi a tekintetét.
- Nem is kérdeztem, kipróbáltad már a kamerát, amit Yeonjuntól kaptál? - érdeklődik.
- Jaj, igen, amikor hazamentem tőletek, szórakoztunk vele. Most már értem, miért érdekel a fotózás - kuncog Beomgyu.
- Soobinnal együtt kezdtük el, az Insta-profilomra is rengeteget együtt csináltunk. Miután meghalt, nem voltam képes fent hagyni őket. Egyszer talán visszakerülnek. - Miközben ezt magyarázza, a zsebéből előveszi a telefonját. - Énekelni is miatta kezdtem el, bár úgy érzem, ő mindig jobb lesz nálam. - Közelebb húzódik Beomgyuhoz, és az eszközt az árnyékba helyezve tartja kettejük előtt. - Ezt titokban vettem fel róla, amikor nálunk volt, ő sem tud róla. - Mielőtt elindítaná a videót, egy röpke másodpercre összeakad a tekintetük: az idősebb kíváncsian figyel társa szavaira, aki pedig egy nosztalgikus mosollyal pillant hol vissza rá, hol a képernyőre.
Amint elindul a felvétel, Beomgyut egy kettős érzés fogja el. Soobin mély, lágy énekhangja, Taehyun halk, elfojtott kuncogása, a kamera heves rázkódása, ahogy a fiatalabb próbálja elrejteni, mit is csinál épp melegséggel tölti el a szívét, ahogy rájön, a két fiú barátsága mennyire is idilli volt. Lopva a mellette ülőre vezeti a tekintetét; a szőke ugyanabba a kellemes-fájdalmas arckifejezésbe burkolózva mered előre.
- Néha... nehéz elhinni, hogy ő már nincs itt - szólal meg szinte suttogva, miközben elteszi a telefonját, Beomgyu pedig aggódva kapja felé a fejét. - De ha menni akart, előbb-utóbb talán úgyis megtörtént volna. - Hangjában megannyi érzelem keveredik, melyet észlelve az idősebb egyből közelebb húzódik hozzá. - De nem tudom elfelejteni, hogy én voltam az egyetlen, aki meg tudta volna menteni, és nem voltam elég gyors.
A mondat végére a sötét hajú szoros ölelésében találja magát, ám a pillanatnyi meglepettség után készségesen karolja át az idősebb hátát; talán ő is kezdi megszokni az érintéseket.
- Bár akkor még nem ismertelek, de tudom, hogy mindent megtettél, és ezért Soobin is hálás neked - motyogja Beomgyu a fülébe, önmagán is meglepődve, amiket egészen természetesen kezeli a szituációt.
- Sajnálom, hogy elrontottam a napodat. - A szavakra gondolkodás nélkül kezd el beszélni, és már nem rágódik azon, hogy korábban mennyire kellemetlennek tartotta az ilyesfajta helyzeteket.
- Hé, nem rontottál el semmit, érted? Megértem, hogy hiányzik, és ez így van rendben. De ahogy te Soobinért, én mindent meg fogok tenni érted, hogy segítsek.
