"Esze ágában sincs felébreszteni; ahogy végigtekint rajta, elfogja egy keserű érzés, miszerint a fiatalabb éjszakánként nem sok időt tölthet az álomvilágban, ha most ilyen könnyen magával ragadta, és nem moccan meg semmilyen külső hatásra.
Tudni aka...
¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
- Ne menj. Kérlek - mondja egyre halkulva Taehyun a takaró alatt kuporogva, és bizonytalanul az épp feltápászkodó Beomgyu csuklója után kap, a másik pedig kérdőn pillant vissza rá.
- Csak kiviszem a bögrét, mert különben egy hónapra itt hagyom. - Simítja meg a csuklóját, majd próbál eredeti terveihez ragaszkodni, de a fiatalabb megakadályozza ebben.
- Majd kiviszem én, amikor elmegyek, csak gyere vissza - szipog váratlanul, mire a sötét hajú is meggondolja magát, és kiürítve a kezét visszatelepszik barátja mellé, aki egyből zokogva bújik hozzá.
Hirtelen azt sem tudja, mit tegyen: csak tanácstalanul szorítja magához a fiút, próbálva leküzdeni az érzést, miszerint ez a helyzet számára fura és szokatlan - saját családjával sem ölelkezett, mióta a bátyjával összeveszett, nemhogy mással. Érzelmi intelligenciáját pedig közelebb érzi a nullához, mint valaha, Yeonjun hiába állítja az ellenkezőjét állandóan. Most halvány fogalma sincs arról, hogyan is lehetne jó barátja Taehyunnak; akinek viszont igencsak szüksége lenne a minőségi támogatásra.
A percek telnek, érzi, hogy felsője egy része már teljesen elázott a könnyektől. Le akarja küzdeni a rajta uralkodó nyugtalanságot, hiszen ha elbizonytalanodik, azt a szőke is észreveszi, és csak még rosszabb lesz minden - ez pedig az utolsó dolog, amit el szeretne érni.
- Elmondod, mi a baj? Ha nem szeretsz kimozdulni, szólhattál volna, nem haragudtam volna meg - tolja el magától óvatosan; oldalra nyúlva levesz néhány zsebkendőt az éjjeliszekrény tetejéről, és a szemben ülőnek nyújtja, aki továbbra is hüppögve megtörli az arcát.
- De szeretek, nem is ez a baj - kezd bele felemelve a fejét. - Csak...
Épphogy ennyit elsuttog, újrakezdődik minden: sírva görnyed össze, Beomgyu pedig kezdi frusztráltan érezni magát, amiért nem tudja, hogyan segíthetne.
- ...olyan nehéz elmondani - szólal meg újra a fiatalabb, mire a másik apró mozdulatokkal közelebb húzódik hozzá, és végigsimít a hátán. Ujjai kellemetlenül cikáznak a szőke erőteljesen kiálló gerincén, mely szinte bármikor átszúrhatná a bőrét.
Ilyen törékenynek még sosem látott senkit; már a kezdetekkor érezte, hogy nagyon vigyáznia kell rá, de ez most erősödik igazán.
Taehyunt úgy tudná definiálni mint az ordító csend: az érdektelenek előtt tökéletesen játssza, hogy boldog, de aki egy kicsit is figyel rá, meglátja a mérhetetlenül sok fájdalmat a mosolya mögött.
- Ha még nem állsz készen rá, nem kell semmit mondanod, csak próbáld meg elterelni a figyelmed. Itt vagyok veled. Nem lesz semmi baj, jó? - Le kell nyelnie a türelmetlen kíváncsiságát, kellemes társaságot kell biztosítania neki, még akkor is, ha ehhez vissza kell fognia magát (a lehető legnehezebb feladat számára).
A mondatra pár pillanatra abbamaradnak barátja szipogásai, majd lassan egy szintre kerül a két szempár: Beomgyu aggódó, rejtett kétségbeesettségtől tompa tekintete és Taehyun könnyektől kristályokként ragyogó, megtört íriszei - melyek reménytelensége mintha most eltűnni látszana, és felettük kitisztulna az eddig viharos ég.
Bárcsak csak a napsütést látná mindig.
- Akarsz valamit játszani? Uno? - mosolyog a fiatalabbra.
- Csak pihenjünk - viszonozza a gesztust, miközben elterül az ágyon, Beomgyu pedig ugyanezt teszi mellette egy mély sóhaj kíséretében. - Közelebb jöhetek? - suttog félénken, mire a sötét hajú csak bólint; ám igencsak meglepődik, amikor barátja karját átvetve a teste felett fekteti a fejét a felkarjára. - De ha zavar... - kezd bele egyből, amint észleli, hogy az idősebb megfeszül.
- Maradj nyugodtan. Csak tudod... egy jó ideje senki nem ért hozzám - pillant rá -, főleg így. Yeonjun néha megölel, de...
- Mesélj róla - szakítja félbe Taehyun.
- Yeonjunról?
- Aha - válaszol izgatottan, minden figyelmét neki szentelve, mire Beomgyu csak elmosolyodik, majd a plafonnak szegezve a tekintetét belekezd.
Csak mondja és mondja, kezdve az első (kínos) beszélgetésüktől az általános iskola folyosóján, a személyiségén át a közös szokásaikig; időnként felfigyel a szőke apró nevetésére, ám egyszercsak ahogy már efféle reakciók sem érkeznek felőle egy jó ideje, lenéz rá, a látványon pedig felkuncog.
Taehyun résnyire nyitott szemekkel szuszog a vállán, egyenes haja az arcába lóg, ám az idősebb halk szólítására sem reagál: kétségkívül elaludt.
Esze ágában sincs felébreszteni; ahogy végigtekint rajta, elfogja egy keserű érzés, miszerint a fiatalabb éjszakánként nem sok időt tölthet az álomvilágban, ha most ilyen könnyen magával ragadta, és nem moccan meg semmilyen külső hatásra.
Tudni akarja, mi történt vele: hogy miért ilyen érzékeny, mitől lett pánikbeteg, miért túlságosan önzetlen, valamint miért nem vigyáz magára úgy, ahogy másokra.
- Sajnálom, Taehyun - mondja halkan, szomorúsággal a hangjában, mire a fiatalabb teste hirtelen megremeg, a félálombeli motyogásával pedig végképp összekuszál mindent Beomgyu fejében.
