"Esze ágában sincs felébreszteni; ahogy végigtekint rajta, elfogja egy keserű érzés, miszerint a fiatalabb éjszakánként nem sok időt tölthet az álomvilágban, ha most ilyen könnyen magával ragadta, és nem moccan meg semmilyen külső hatásra.
Tudni aka...
Ups! Gambar ini tidak mengikuti Pedoman Konten kami. Untuk melanjutkan publikasi, hapuslah gambar ini atau unggah gambar lain.
- Yeonjun? Miért hívsz ilyen korán?
Füléhez tartva a telefont hátára fordul az ágyában, szabad kezével szemeit dörzsölgeti, hogy kiűzze belőlük az álmosságot, de senki előtt nem tudná letagadni, most ébredt barátja hívására.
- Beomgyu, drága, fél tizenegy van, szóval hálás lennék, ha beengednél. Tudod, még a múlt héten megbeszéltük, hogy ma átjövök, és rábólintottál a délelőttre is, bár nem tudom, mennyire voltál magadnál - magyarázza a másik talán kicsit mérgesen, de inkább beletörődve abba, hogy a fiatalabb sosem kel fel időben.
- Ja, persze, bocsi. Egy perc, és megyek - válaszol a létező legrekedtebb hangon, majd leteszi a telefont, és sóhajtva hajába túr. Összeszedve magát az ablakhoz lép, és a fejét szigorúan elfordítva felhúzza a redőnyöket (bár a fény így is eléggé bántja a szemét), aztán minden további nélkül elvonszolja magát a bejárati ajtóig, amelyet kinyitva szembekerül Taehyunon kívüli egyetlen barátjával.
- Oh, rózsaszín haj - mosolyodik el, ahogy végigméri társát, majd odébb állva beengedi őt. - Copfba is kötötted. Beszarok - nevet fel hitetlenül, ahogy Yeonjun elhalad mellette, és levéve a cipőjét a nappali felé veszi az irányt.
- Mondtam, hogy megcsinálom - von vállat az idősebb elhelyezkedve a kanapén, Beomgyu pedig követi a példáját. - Nem öltözöl át? - érkezik a kérdés, mire a sötét hajú végigtekint igencsak egyszerű pizsamáján: egy térdig érő fekete nadrág egy többéves fehér pólóval. Mindkettő ruhadarab bő rá; bár ehhez már hozzászokott.
- Tökmindegy, nem? Öt éve ismersz, a ház kódját is tudod már. A következő az lesz, hogy kulcsot kapsz a lakáshoz - ásít. - Kérsz kávét? - pillant társára, majd egy igenlő válasz után feltápászkodik, és a konyhába vonul, ahol két bögrét elővéve nekiáll elkészíteni az italokat.
Ahogy a keserédes gőz felszállva betölti a helyiséget, a pultra támaszkodva kitekint a városra. Fülét tompán megüti az odalent zajló élet hangja, bár ez sosem zavarta, ahogy a szomszédok zajongása sem (hiszen barátja állítása szerint még egy földrengést is átaludna).
Szeretett az ötödik emeleten lakni, nem érezte a bezártságot, vagy a sokak által állított hely hiányát, hiszen az egyetlen ember, aki gyakran járt itt a családtagjain kívül, az Yeonjun volt; vele is mindig kimozdultak valahova. Egy ideig Kai is meg-megfordult itt, de ő már eltűnt a képből.
Kezdi úgy érezni, rózsaszín hajú barátja az egyetlen, aki képes elviselni őt az időnkénti bunkósága, makacssága, valamint a bocsánatkéréseinek hiánya ellenére már évek óta.
Pedig hányszor megbántotta már őt is...
Hirtelen eszébe jut Taehyun; akinek tegnap azt mondta, már most jó barátja.
Vajon tudja ezt viszonozni?
- Tessék - adja a vendég kezébe a kész kávét, majd sajátját elhelyezve az előttük lévő dohányzóasztalon, immáron egykedvűen dől hátra a kanapén; társa ezt észlelve azonnal leteszi a bögréjét a másik mellé, és felé fordul.
Nem túl sűrűn beszéltek a problémáikról vagy az érzéseikről (fiúk körében nem ez a szokás), viszont Yeonjun akárhányszor észrevette, hogy az alapvetően életvidám fiatalabbal valami baj van, mindig egy részletes beszélgetésbe kényszerítette - Beomgyu már érzi, most is ez fog következni.
- Mit tettél abba a kávéba, hogy ilyen bánatos lett a képed hirtelen?
- Csak gondolkodtam.
- Azt látom rajtad, de mire jutottál?
A válaszadás előtt sóhajt, majd óvatosan közelebb húzódik Yeonjunhoz, fejét a vállának dönti, a másik pedig készségesen átkarolja a kisebbet, és apró érintésekkel simogatni kezdi a felkarját.
- Tudod, van az új osztálytársunk, akit valószínűleg említettem már - kezd bele nagy nehezen. - Csütörtökön mellém ült, elkezdtünk beszélgetni, de alig pár perc múlva kirohant a teremből, és ahogy követtem, kiderült, hogy pánikrohamot kapott. Alig tudtam kihozni belőle, de még így is ott hálálkodott nekem utána. Aztán tegnap valahogy szóba került Beomseok, látta rajtam, hogy nem a teljes sztorit meséltem el neki, és azt mondta, hogy attól, hogy pánikbeteg, elmondhatok neki bármit, mert így fair. Nagyon-nagyon önzetlen, kedves srác, és segíteni szeretnék neki, de félek, hogy ugyanarra a sorsra jutna a kapcsolatunk, mint Beomseok, Kai vagy akármelyik rövidtávú barátság az eddigi életem során, és nem akarom, hogy még mélyebbre zuhanjon csak azért, mert nem tudom befogni a szám. - Mondandója végén segélykérően belekapaszkodik Yeonjun bolyhos, fehér pulóverébe, de fejét továbbra sem emeli fel.
- Ha ilyeneken gondolkodsz, nem lehetsz olyan szörnyű ember, mint most hiszed. Próbáld meg elhívni valahova, akár ide, vagy nézzetek szét együtt a plázában, ott elég sok dolgot megtudhatsz róla az alapján, merre indul el elsőként...
- De pánikbeteg, valószínűleg nem szeret kimozdulni - vágja rá tanácstalanul, mire az idősebb abbahagyja a beszédet. - Az iskola is szenvedés lehet neki időnként.
- Tudod, mik a hobbijai?
- Szeret énekelni meg fotózni...
- Na, akkor kérdezd meg, van-e kedve nézelődni egy új fényképezőgép után valami kevésbé zsúfolt helyen. Kezdjetek el valamit együtt, csináljatok egy közös profilt Instán, vagy nem tudom.
Erre Beomgyu elengedi barátját, és ragyogó tekintettel veszi fel vele a szemkontaktust, ahogy az ötlet átfut az agyán; felettébb jónak tűnik.
