"Esze ágában sincs felébreszteni; ahogy végigtekint rajta, elfogja egy keserű érzés, miszerint a fiatalabb éjszakánként nem sok időt tölthet az álomvilágban, ha most ilyen könnyen magával ragadta, és nem moccan meg semmilyen külső hatásra.
Tudni aka...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Taehyun régebben biztosan sokat sportolt.
Erre már múlt órán is gyanakodott, mikor is rajta kívül mindenki hullafáradtan terült el a földön, akárhányszor lehetősége volt erre pár másodperc erejéig; ő volt az egyetlen, aki csak egy tompa-büszke mosollyal az arcán álldogált a tornaterem sarkában az egyértelmű kimerültsége ellenére. Most pedig a létező legnagyobb lelkesedéssel focizik Kai oldalán; a csoport másik, lustább felével ellentétben - melyhez természetesen Beomgyu is tartozik.
Habár eddig a többiek játékára figyelni sem volt szokása (feleslegesnek gondolta, ha fennáll a lehetőség, hogy ne csináljon semmit), ezúttal egy zsámolyon ücsörögve csendben szurkol, hogy barátja csapata nyerjen, hiszen nem hagyta nyugodni egy rossz megérzés, miszerint ellenkező esetben az egész társaság Taehyunt hibáztatná; és bár úgy érzi, kész lenne megvédeni őt, nyilvánvalóan nem tenne jót a fiatalabb mentális egészségének.
Olyan boldognak tűnik: ilyen szélesen mosolyogni még csak az Instagram-profilképén látta, és aki nem tudja róla, hogy milyen problémákkal küzd, annak fel sem tűnne semmi az ilyen pillanatok során.
Nem szeretne túlságosan aggódni érte, mégis akárhányszor összeakad a tekintetük, vagy akár távolról megpillantja, eszébe jut, mennyire is kell vigyáznia rá - mellette pedig az, hogy már most nem tartja önmagát alkalmasnak erre, pedig csak öt napja ismerik egymást.
Ő túl figyelmetlen, Taehyun túl törékeny.
Arra lesz figyelmes, hogy a focizó fiútársaság hangos őrjöngésben tör ki, mire megrázva a fejét tekintetét a pálya felé összpontosítja, ahol a csapat nagy része sorra nyújtja a kezét egy-egy pacsira barátja felé, míg az ellenfél kapusa a hálóba akadt labdát igyekszik kiszabadítani, amit látva megmagyarázhatatlan nyugalom tölti el.
Gólt lőtt, konstatálja magában keresve a szemkontaktust a szőkével, hogy némán gratuláljon neki, de ő új erőre kapva kezd el rohanni, ahogy folytatódik a játék, oldalra sem pillantva, így ez a gesztus óra utánra marad.
- Ügyes voltál - mosolyog rá, amikor már senki más sem tartózkodik az öltözőben rajtuk kívül.
- Köszönöm. Be kellett volna szállnod - válaszol Taehyun, miközben a haját igazgatja a tükör előtt, a mondat erejéig az idősebbre pillantva.
- Ugyan, ha van kétballábas az osztályban, akkor az én vagyok - legyint felnevetve, mire a másik fiú irányából is hall egy apró kacajt. - Egyébként lenne kedved eljönni velem valahova?
A kérdésre a szőke abbahagyja a szépítkezést, és teljes testével Beomgyu felé fordul. Tekintetében egyszerre tükröződik öröm, meglepettség és félelem.
- Mire gondoltál?
- Csak úgy szétnézni a plázában. Megnézhetjük a fényképezőgépeket is, bár nem tudom, mennyit foglalkozol fotózással mostanában. Utána esetleg átjöhetnél hozzám. De ha van valami ötleted, változtathatunk a terven - magyarázza úgy, hogy hangsúlyozásával elűzze az esetlegesen megjelenő kételyeket társa fejéből, így ne riadjon el egy "kis" kiruccanástól.
- Holnap ráérek, csak meg kell kérdeznem a szüleimet. Egyébként amit eddig használtam, még teljesen jó, de mindig is szerettem volna polaroidokat készíteni, szóval esetleg azokra kíváncsi lennék - hadarja hevesen bólogatva, és egy egészen széles mosoly is elterül az arcán, de amint befejezi a beszédet, kényszeresen fordul vissza a tükörhöz, és egy utolsó ellenőrzést végez a kinézetén.
- Ahogy szeretnéd - nyugtázza az idősebb.
- Felvállalhatóan nézek ki? - érdeklődik Taehyun újra felé fordulva, a sötét hajú pedig gondosan megfigyeli teljesen fehér szettjét: farmerja enyhén lábához simul, így engedi láttatni vékony testét, ám pólója és cipzáros pulóvere ezt ellensúlyozva igencsak bő, utóbbi pedig majdnem a térdéig ér. Cipőjével kicsit idegesen piszkálja a talajt, miközben társára figyel tökéletesen beállított tincsei mögül, várva a választ.
- Te mindig - szólal meg, ahogy kizökkenti magát a bámulásból. - Hova mész, hogy átöltöztél? Én sokszor otthon is lusta vagyok átvenni az egyenruhát - érdeklődik, de ez az a kérdés, ami egyik pillanatról a másikra visszalöki barátját a gödör mélyére.
- Pszichológushoz. - A mondat üres csendet hagy maga után.
Beomgyu érzi, valamit mondania kellene (talán itt lenne a bocsánatkérés helye?), de egy hang sem jön ki a torkán. Igazából legbelül nem lepte meg a válasz, hiszen számított arra, hogy Taehyun terápiára jár, mégis ezt az ő szájából, az ő remegő hangján hallani teljesen más.
- Oh. Remélem segít, és jobban érzed magad tőle - nyögi ki pár hosszú másodpercnyi hezitálás után, a fiatalabb pedig lassan visszasétál hozzá, és leül mellé.
- Egyébként igen, sokkal könnyebb így - sóhajt, miközben magára veszi a kabátját. - Menjünk, anya biztosan ideért már - tápászkodik fel, felemelve a táskáját, mire az idősebb követve őt lassan ballagni kezd mellette.
- Akkor holnap találkozunk. Vigyázz magadra - szólal meg, ahogy kilépnek az iskola udvarára; ahonnan két különböző irányba mennek tovább.
- Meglesz - bólint Taehyun, majd egy rövid integetés kíséretében elválnak útjaik.
Beomgyu ezúttal felettébb egykedvűen indul neki a tízperces sétájának hazáig, mintha belül bűntudatot is érezne, valamint egy újabb ponttal bővült a listája:
