A Rózsa Hatalma

1. fejezet. ~ Édes Drezda!

A nap az erős sugaraival melengette Drezda városát és annak lakóit, szép idő volt, kellemes, lágy szél fújta a fák dús lombkoronáit, de már érezni lehetett az ősz harapós hangulatát. Emberek tömege özönlött az utcán, nők cipői koppantak az aszfalton, gyerekek vidáman nevetgéltek, öregek élvezték a napfényt a fapadokon ülve; mindenki boldognak és elégedettnek látszott 1943 kora őszén.
A távolban megjelent egy kerékpárt tekerő fekete hajú lány, és egy szívmelengető mosollyal az arcán haladt végig óvatosan az emberek között, néha köszönt is egy-egy ismerős tekintetnek. Vízkékszín szemei sugároztak az örömtől, hiszen egy újabb kitűnő jeggyel büszkélkedhetett irodalomból és algebrából, és egyre gyorsabban tekert, hogy minél hamarabb elújságolja a jó hírt a szüleinek.

- Jó napot, Frau Hannemann! - köszönt az egyik ismerős tekintetnek, s ahogy az asszony meglátta a lányt, boldogan integetni kezdett neki.

A csupán tizennyolc éves Edith Bleuer a tizenkettedik osztály első tanulója volt kitűnő eredményekkel, egy egyszerű élettel és egy szerető családdal. A ruhája egy fehér ingből, egy térdig érő fekete ruhából és egy barna kabátból állt, jobb oldalán viszont ott éktelenkedett az a sárga csillag, ami egy életre megbélyegezte őt mindenki szemében. Annak érdekében, hogy még véletlenül se állítsa meg őt egy német katona a bélyege miatt, Edith okosan, de az életét kockáztatva leszedte a sárga csillagot a kabátjáról és a zsebébe mélyesztette, hogy ne kelljen szembenéznie az ellenségével. Szíve vadul dübörgött a félelem miatt, ennek ellenére büszkén és bátran mosolygott tovább, s úgy viselkedett az emberek előtt, ahogy egy árja német lányhoz illik.
Édesapja miatt, aki német zsidó, a lány és a testvére is kénytelenek voltak hordani a csillagot, és meglepő módon a német, méghozzá árja német anyjuk is önszántából viselte ezt a bélyeget bármiféle szégyen és megaláztatás nélkül.
A nagyon tehetséges zongoraművész bárhová is ment, legyen az egy egyszerű séta a családjával vagy egy délutáni bevásárlás, Eleonora Bleuer mindig felemelt fővel lépkedett az utcákon a sárga csillaggal a kabátján, s talán ez volt az oka annak, hogy még egyszer sem állították meg.
Eleonora Bleuerrel ellentétben Edith apja egy céget vezetett, ahol többnyire órákat készítettek a tehetséges alkalmazottjai, s szebbnél szebb órákat lehetett kapni az üzletek kirakatában. Fekete haja, dús szakálla, fekete kalapja és barna szemei arról árulkodtak, hogy nem német származású - pedig az volt -, vagy ha az is lett volna pár idegen számára, akkor sem tiszta német. Bár az üzlet még nem került német kézre David Bleuer okossága miatt, hivatalosan már nem ő vezette, hanem egy megbízható alkalmazottja, akit erre a pozícióra büszkén kinevezett.

A kerékpár a kisebb-nagyobb kátyúknál néha döcögött, amelyeket a lány bármennyire is akart, nem mindig tudott kikerülni a járókelők miatt. A bicikli az akkori legújabb modellek egyike, amit apjától kapott születésnapjára annak ellenére, hogy a zsidótörvények szigorúan megtiltották, hogy egy zsidó biciklivel rendelkezzen.
A kijárási tilalomra koncentrálva próbált minél hamarabb hazajutni, hat óra előtt tíz perccel még mindig kint tartózkodott annak ellenére, hogy tökéletesen tudatában volt annak, hogy hat órakor érvénybe lép a törvény. Szíve egyre hevesebben és hevesebben dobogott, és bár bőven volt még ideje hazaérni, úgy érezte, hogy máris elkésett és szörnyű bajba sodorta önmagát és a családját is.

Éppen a szemközti utcába fordult volna be, amikor egy asszony rémes sikoltozására lett figyelmes, ahogy körülötte mindenki más - hiába nem volt köze az ismeretlen nő heves sikolyaihoz, a kijárási tilalom miatt érezte, hogy igenis őt is érinti a saját társa szenvedése. Edith oldalra fordította kékes tekintetét, kíváncsian pillantott ide-oda, de nem látott senki gyanúsat sikítani, ám mire visszafordult, elvesztette az irányítást a kerékpár fölött és elvágódott mindennel együtt. Sziszegve ült fel a földön, s máris érezte arcán az emberek lenéző tekintetét, sőt még a katonák figyelmét is magára vonta, akik unottan cigarettáztak az út túloldalán, ám amikor azok látták, hogy Edithen nincs sárga csillag, csak kiröhögték őt. Edith érezte, amint egy meleg csík folyik le az arcán, és amikor letörölte, zaklattotan nézte tovább a vörös vért az ujján. A térde is teljesen le volt horzsolva, Edith végig szörnyűlködve nézte, ahogy a vér lassan kibuggyan a bőre alól.
Bele se mert gondolni, hogy a szülei mekkora vitát fognak kirobbantani ebből otthon, ha meglátják majd a vért rajta és a teljesen összekoszolt szoknyáját... talán soha nem fogják többet iskolába engedni emiatt.