A Rózsa Hatalma

14. fejezet. ~ Alku a túlélésért

A huszonkilences barakkban a nők valóságos rémálmok voltak Edith számára, a rettegett szelektáció után egyik hangosabban fecsegett, mint a másik. Edith a fejére húzta a takaróját és a tenyereit a füleire tapasztotta, hogy ne hallja a sok értelmetlen fecsegést. A hirtelen teljes csendben a lány végre gondolkodhatott önmagában, és bár nem szívelte, hogy rögtön a hadnagyra gondolt, képtelen volt nem rá gondolni. A férfi igézően szép zöld szemeit képzelte maga elé, miközben összerakta a családnevét és a keresztnevét és így jött rá hamar, hogy ő bizony Dieter Weiss hadnagy. Irigyelte is őt, amiért neki lehet neve és renfokozata, nem kell elrejtenie az identitását egyetlen egy számsor mögé, amit a karjába karcoltak egy éles tetoválópálcával. Edith arcát hamar elöntötte a pír amint rájött, hogy mennyire sokat gondol a hadnagyra, így elvette a tenyereit a füleitől és újra a fecsegést és az értelmetlen beszédeket hallgatta, hogy minden figyelmét elterelje a férfiról.

A kápók ugyanúgy nagyon korán ébresztették őket ezen a napon is és rikácsolva masíroztak be a barakkba, hogy mindenkit kitereljenek létszámellenőrzésre. Edith egy pillanatra szerencsésnek érezte magát, hogy nem az álmából riasztották fel a többi nővel ellentétben. Másfél hónap után a lány annyira megszokta a kápók jelenlétét és a fülsértő hangjukat, hogy már az volt neki a furcsa, ha nem hallotta őket.

Aznap, december 6-án, már még nagyobb hótakaró borította a tábort. Az SS őrség barakkjaiban gőzerővel fűtöttek, ugyanúgy az irodaépületben is, miközben a zsidók által lakott barakkokban fagytak meg a hidegtől. Nagyon kevés fát kaptak fűteni, alaposan be kellett osztaniuk, hogy mennyit tesznek a tűzre.

Edith egyáltalán nem örült a hónak, sem a télnek, csak jobban megnehezítette életét.
Egy szovjet egyenruhában, zokniban, fapapucsokban és kendővel a fején kellett töltenie mindennapjait a táborban, folyamatosan remegve a hideg hatásától.

Egy csomó fogolynak volt még rajta kívül szovjet egyenruhája. Az ő öltözékével ellentétben voltak olyan foglyok is, akik hosszanti csíkos, bokáig érő, hosszú ruhát viseltek, ami nagyon vékony volt. Voltak olyan nők is, akik civil ruhákat hordtak, mintha csak a közeli falukból mentek volna oda be, hogy besegítsenek.
Egész nap dolgozniuk kellett, ezeket pedig csak az ebédszünetek törték meg, ahol ugyanolyan foglyok, mint ők, szolgálták ki gusztustalan levessel, néha kenyér nélkül.

Edith a Kanadából ment vissza a huszonkilences barakkba. Vagyis pontosabban ment volna vissza, ha a hadnagy nem ment volna merőlegesen vele és nem kapta volna el a karjától. Elkezdte magával húzni a barakk hátáig, ahol nem volt senki. Sötétség volt, oda alig világítottak, hiszen a fényeket állandóan irányították és eltartott egy ideig, mire az a fénysugár újra közeledni kezdett feléjük.

Csak egy szelet kenyeret dugott újra a lány zsebébe. A lány nem akart a közelében lenni, megfogadta, hogy távol tartja magától...nem tudta, nem vitte rá az akarata.
Egy árva szót sem mondott sem a katona, sem a fogoly. Még nem.
A tiszt megtapogatta a lány szoknyáján keresztül az ágyékát, mire az felszisszent, nekisúrolva a hátát a háta mögötti fának.

- Lassan, de gyógyulsz. Megint megvert valaki, igaz? - nézett rá, de nem a szemeibe. A lány folyton csak az ő csizmáit bámulta, aztán egy aprót bólintott. A tiszt lassan az Edith álla alá csúsztatta mutatóujját, majd felemelte az arcát, egészen annyira, hogy ezúttal a szemébe tudjon nézni. Csak bámulta azokat a szemeket, melyek szinte már könnybe lábadtak a félelemtől.

- Miért? - tette fel a kérdést, amit nem tudott saját maga egyedül megválaszolni. A tiszt elbizonytalanodott egy pillanatra, ide-oda cikázó szemeiből a lány leolvasta, ahogy gondolkozik egy jó válaszon.