A Rózsa Hatalma

12. fejezet.~A váratlan vendég

Nem volt olyan nap a birkenaui Kanadában, hogy egy magas rendfokozatú tiszt be ne lépjen az ajtón egy váratlan időpontban - legtöbbször csak egy hadnagy végezte el az ellenőrzést, de olyan alkalom is akadt Edith nagy meglepettségére, hogy egy százados toppant be az ajtón. Árgus szemeikkel mindent jó alaposan megbámultak apró hibákért kutatva. Ilyenkor minden fogoly háromszor gyorsabban és precízebben dolgozott és a legjobbat próbálták kihozni magukból, és ami a legfontosabb, hogy soha nem teremtettek szemkontaktust a katonákkal.

A kápó, akit Ivana lefizetett egy gyűrűvel és egy köteg német márkával, nemsokára félrehívta a két lányt, és hatszemközt elmondta Edithnek és Ivanának, hogy még szüksége van pár napra, hogy kiderítse, hol is van Ivana húga, ugyanis eddig csak Birkenauban kereste Nadja Pavlíkovát, de nem találta sehol. Ivana díjazta, hogy a kápó nem adta fel olyan gyorsan a keresést, s ezért még több pénzt csúsztatott a nő fekete kabátjába, de már annyira várta, hogy lássa és találkozzon testvérével, hogy látni lehetett rajta, hogy kezd türelmetlen lenni.

- Ígérem, még ezen a héten látni fogod, ha életben van.

Ivana Pavlíková arckifejezése egyik pillanatról a másikra megváltozott, és mérgesen bámult a kápóra, aki hátat fordított neki. - Nadja él! - ordított utána.

- Ne aggódj, Ivana, Nadja él. Biztos vagyok benne - suttogta neki bíztatóan Edith.

Hangos csörömpölések hallatszódtak a barakkon kívülről az ebédidő alkalmából, és minden fogoly egyszerre csörtetett ki a csajkákkal a kezükben, hogy hamar ételt kapjanak. A többi nőnek bizony ez megváltás volt, étel és szünet, viszont Edithnek ez volt maga a rémálom, mert az emberek tolakodtak, verekedtek azért a kevés gusztustalan ételért, a lány pedig egyáltalán nem akart ebben részt venni. Ő megmakacsolta magát és nem ment ki, inkább bent maradt a hűvös barakk falai között és fáradtan válogatta tovább a ruhákat. Ivana nehézkesen kiment, miután egy percig noszogatta a barátnőjét, hogy tartson vele és menjen ki enni, ám Edith mindegyre megrázta a fejét. A barakk két másodperc alatt teljes csendességbe burkolózott, már csak kint lehetett hallani emberi hangokat, bent azonban egyedül Edith halk szuszogása és a kemencében sercegő fa voltak az alapzajok. A lány teljesen belemerült a munkába, a kabátokról szorgosan levágta a sárga csillagokat, szétválogatta az aranyat az ezüsttől, illetve fényképeket tett el, és ezek a dolgok bizony képesek voltak vele elfeledtetni még az éhségét is.

A női ruhákat elnézve Edith mindegyiket alaposan megnézte magának, hiszen élvezte az előnyt, hogy egyedül lehet egy kicsit bármi felügyelet nélkül. Fehértől a feketéig, a szivárvány összes színében pompázó ruhát és szoknyát magához emelt és a testéhez illesztett, hogy úgy nézzen ki, mintha viselné is azt a ruhát. Az egyik ruha annyira megtetszett neki, hogy le se akarta tenni, amikor a kezei közé került: csak egy átlagos, piros, térdig érő ruha volt, mégis annyira tetszett neki a határozott szín, hogy egy tükör előtt lengette maga előtt. Úgy tett, mintha a csíkos ruha helyett az élénkpiros színű lenne rajta, megpördült vele a tengelye körül párszor, lengette maga előtt és halványan mosolygott. Észre se vette, hogy Weiss hadnagy szótlanul lép be a barakkba, aki mihelyt meglátta a lányt a kezében egy csodaszép, hozzá illő ruhával egy tükör előtt, rögtön egy félmosolyra húzta a száját. A füstölő cigarettát elvette a két ajkától, majd fentebb tólta a homlokán a tányérsapkáját, hogy jobban szemügyre vegye a lányt. Amikor aztán a katona fekete csizmája alatt egy meglazult deszka nyikorgott egyet, a lány hirtelen megfordult és elengedte kezeiből a piros ruhát, a hadnagy viszont határozottan kiegyenesedett és megindult Edith felé.

- Miért nem mész ki enni? - sétált körbe, ellenőrízve az addig elvégzett dolgokat. Úgy tett, mintha az eddigi munkákat alaposan ellenőrízné, pedig mindketten tudták, hogy a lányért jött, őt kereste, őt akarta, vele akart beszélni. Edith azonban nem válaszolt, lesütötte tekintetét, mert a remegő ajkait képtelen volt válaszra nyitni, miután a hadnagy már harmadjára tette fel neki ugyanazt a kérdést. A hadnagy nem húzta tovább az időt, nem kérdezett többet, nem is kiabált rá, nem is emelte rá a kezét, hanem határozott tekintettel kilépett a barakkból, amit a halk ajtócsukódás jelzett. A lánynak egy ártatlan könnycsepp folyt le az arcán, és a poros deszkákról felvette a piros ruhát, amit aztán idegesen az asztalra dobott.