A Rózsa Hatalma

34. fejezet. ~ Bűnös vágyak

Edith Bleuer számára betegként lenni a kórházban egy igazi rémálom volt, hiszen minden egyes pillanatban veszekedett Stasiekkel, kérlelte, hogy engedje egy órát dolgozni, de a férfi makacsul elutasította kérését. Napok hosszát feküdt a priccsen, bámulta a plafont, beszélt az apjával és olykor Dieter Weiss hadnaggyal, evett, ivott, de nem mehetett ki a szobából engedély nélkül. Sokat gondolt a napokban arra a bizonyos vasárnapra, hogy mi történt ott valójában, Koljára, Peterre és Dieterre, barátnőire, Ivana, Rosanna és Nadja barátságos arcára és a drága papa bíztató szavaira.
Február elseje is hasonló napnak indult. Edith nehézkesen felébredt, szemei lassan hozzászoktak a szoba sötét színárnyalataihoz, melyeket ezúttal sem világított meg a nap gyenge fénye, Stasiek pedig barátságos tekintettel köszöntötte őt, mialatt a reggeli kávéját szürcsölte.

- Jó reggelt, álomszuszék.

- Neked is, Stasiek - ült fel nehézkesen az ágyon, Stasiek pedig rögtön egy pohár vizet nyomott a kezébe.

- Idd meg - mondta határozottan a férfi, mire Edith engedelmeskedett és a hűsítő, tiszta vizet pár másodperc alatt elpusztította. - Fáj valamid?

- Nem - felelte a lány, mire a csíkos ruhás férfi bólintott. - Mehetek már dolgozni? Régóta várnak a betegek és Kolját is akarom látni.

- Kolja is látni akar téged, ebben biztos vagyok. A tiszt viszont megüzente, hogy ne engedjelek dolgozni - kezdte Stasiek, mire Edith felkapta a fejét a szó hallatán és szégyenkezve tekintett fel Stasiekre, amiért neki is lassan egyértelművé vált, hogy Dieter Weiss és Edith Bleuer tényleg szeretik egymást. - Az a tiszt nagyon közel áll hozzád, Edita. Látom, hogy akar valamit tőled. Felkeltetted a figyelmét.

- Ne kezdd megint, a francba is! Segít nekünk, Stasiek, olyan nagy baj ez? - kérdezte Edith.

- Kedvel téged, nem igaz? - válaszolt kérdéssel Stasiek.

- Nem! Biztos, hogy nem... - vágta rá Edith, ám amikor Stasiek meglepettségében összeráncolta a szemöldökeit, ő is elbizonytalanodott egy pillanatra. - Oké, lehet, hogy kedvel egy kicsit...

- Egy kicsit? Meleg ruhákat szerez neked, ételt ad és inni hoz neked, ha valami baj van, rögtön melletted van, hagyja, hogy itt pihenj, sőt veled is marad éjszakára, az apádat áthozatja ide, és úgy néz rád, ahogy egy nácinak soha sem lenne szabad.

- Lehet, hogy ez hülyén hangzik, de egy belső hang azt mondja, hogy ő nem olyan, mint a többi. Hogy benne meg lehet bízni. Emberként tekint rám.

- Egy külső hang pedig azt mondja, hogy térj magadhoz! Ő az ellenség! - mondta Stasiek a maga idegesítő, de gondoskodó módján.

- És mi van, ha nem akar az ellenségem lenni?

- Ő egy kibaszott náci katona!

- Stasiek, elég legyen! Mostmár fáj a fejem! - emelte fel a lány a hangját.

- Utoljára figyelmeztettelek, Edita! A saját érdekedben teszem! - szögezte le Stasiek vörös arccal.

- Köszönöm, papa!

Edith, meg sem várva, hogy Stasiek még valamit a fejéhez vágjon, sziszegve felállt az ágyból, és remegő lábaira támaszkodva indult el az ajtó irányába. Idegesen megfogta a kilincset és a maga gyors ütemében hagyta el a szobát, hogy becsapva maga mögött az ajtót halk zokogásba kezdjen. Stasieknek tökéletesen igaza volt, Dieter Weiss tényleg közelebb állt hozzá a kelleténél és bántotta a gondolat, hogy mint ellenség, nem utálatot érzett iránta, hanem túláradó szeretetet, ami percről percre egyre erősebb lett, de nem tehetett ellene semmit. Az, hogy mellette ült éjszakákat, segített rajta és úgy védte őt, hogy a haja szála se görbüljön, mindvégig vállalta a kockázatot, mindennél többet jelentett számára. Nehézkesen rávette magát, hogy letipegjen a lépcsőn, a földszinten pedig Jerzyvel találta szembe magát, aki Stasiek helyett tartotta a frontot.