A Rózsa Hatalma

17. fejezet.~Két kilométer

Edith az utolsó beszélgetésük óta nem látta a fiút többet. Elmondott érte egy gyors imát, remélte, hogy élve kijutott és már messze jár. Messze Auschwitztól, messze a náciktól, messze minden rossztól.

Már azon kapta magát, hogy már az év utolsó napján ébred, vasárnap, december 31.-én, 1943-ban. Lezárult egy újabb év, amiben nagyon sok dolog történt vele és családjával. 1933-tól élt rettegésben a saját házában. 1939 szeptember elsejétől azonban már elfajultak a dolgok, minden rosszabb lett, függetlenül attól, hogy '33-tól kezdődött ez az egész, amikor Hitler kancellár lett.
A németek hatalomra törtek. Lerohantak egy csomó országot Európában, majdnem mindenhonnan deportáltak zsidókat: Olaszország, Hollandia, Morvaország, Norvégia, Magyarország, Lengyelország és még sok más.

Sikerült 1943-ig meghúzódniuk a saját házukban, de a németek elmentek értük. Marhavagonokba tuszkolták őket, elhurcolták ide, a Pokol legsötétebb bugyrába.
Egyedül ő és apja voltak még életben. Ám emellett a sok rossz mellett akadt egy jó is. Megismert egy SS hadnagyot, akinek a neve Dieter Weiss volt. Úgy kell elképzelni, mint egy álomférfit. Szőke, már-már aranybarna haj, csillogó, zöld szemek, rózsaszín ajkak, hibátlan bőr, tökéletes-, fehér fogsor, egyenes orr és szimmetrikus-, tökéletes arc. Segített neki, amiben csak tudott.

Több hónapig kínlódott a táborban, Rudolf Höss vezetése alatt, ami alatt lefogyott és teljesen megváltozott. Elvesztette szeretteit, a családja egy részét és talán a fiút is, aki megfenyegette, bár ebben még nem volt teljesen biztos. Nem volt nagyon a szívéhez nőve, de úgy érezte, hogy a fiú megérdemli az életet, ahogy mindenki más.

Reggel szokás szerint a kápók rikácsolására keltek a nők. Edith lekászálódott az emeletes priccsről.
Szedték a lábukat, ahogy tudták, majd csoportosan kitolakodtak a barakkok elé. Négyes sorokba állították őket.
A hó egyre csak hullott a fejüket elfedő kendőkre, a vállakra a barakkok tetejére és az SS tisztek és főtisztek tányérsapkájára, akik szintén odamentek.
Weiss alezredes állt eléjük a hadnaggyal, pár őrrel és még egy katonával, akin egy fehér köpeny volt. Valószínüleg megint az SS egyik orvosa, talán maga a főorvos. Edith eléggé soványként csak remélni tudott, hogy nem fogják szelektálni. Mellmagasságban a kezeit próbálta felmelegíteni úgy, hogy egymásnak dörzsölte őket.

- Figyelem! - ordított az alezredes.
Edith kiegyenesedett a dermesztő hang hallatán. Akárhányszor hallotta meg a hangját, mindig egy vérfagyasztó borzongás járta át a testét.
Az SS orvos nagyon taszító volt és ijesztő, Edith viszont már ismerte látásból. Ő volt az, aki megkérdezte tőle, hogy hány éves anno akkor, amikor még a táborba érkezett.

- Mindenkit megvizsgálnak a tífuszjárvány miatt! - jegyezte meg.

- Doktor Mengele vagyok, ennek a tábornak a főorvosa. Kérem, ne aggódjanak, mi jót akarunk... - szólalt meg kedvesen az orvos.

"Kerüld a Herr Doktort!", Szólalt meg a fejében Dieter hangja, teljesen libabőrös lett tőle.

- Akkor térjünk is a tárgyra...minden terhes nőt kérem, hogy álljon ide! - mutatott maga mellé. - Azoknak a nőknek, akik terhesek, külön részleget építettünk ki arra, hogy nyugodtan tudják világra hozni az utódot.

Pár terhes nő előrelépett és mit sem sejtve buta döntésük következményéről, mellé álltak.
Edith nagyon félt, tekintetével Dieterét kereste. Őt figyelte. Nem tett semmit, csak hátratett kezekkel figyelte őt, halvány, bíztató félmosolyra húzva a száját. Belül ő is aggódott, nem csak a lány. Nem mutatta félelmét, hogy elviszik a lányt.

- Remek. - Mengele beteges mosolygra húzta száját, miközben dúdolt.
Edith remegve állt a többiek között, utálta azt a dallamot, amit Mengele mindig magában énekelt.