A Rózsa Hatalma

28. fejezet.~A szemek átka

Nagyon is helyénvaló volt, hogy mindenki aludt abban az órában a forró kemencéken és az éjjeli műszakban dolgozó őrökön kívül.
A hőmérséklet csökkent pár fokot, és ez a pár fok emberek tucatjainak lelkét észrevétlenül sodorta magával a szél szárnyán, miközben azok a hópelyhek kecses táncát csodálták hosszú időn keresztül. Az elveszett, hópelyheket bámuló foglyok lelkei között volt egy szőke kislány is, aki alig töltötte be kilencedik életévét, amikor Białystokból hurcolták el apjával együtt. Nem érdemelte meg a gázkamrát, igenis élnie kellett volna. Az anyja is halott volt már tavaly tavasz óta, buta és önző módon a férje és a nácik háta mögött szövetkezett a partizánokkal, hogy semmit sem érő életét mentse meg valahogy a kínoktól. Persze sok sikerrel nem járt, de hosszú ideig ez tartotta benne a reményt, akár egy lángoló gyufa a sötétségben, mely nem hajlandó késztetés nélkül kialudni.

Dieter Weiss alig három órát aludt azon a hideg éjszakán, s míg ő tompán horkolt a pillanatnyilag kényelmes priccsen, addig a mellette álló félig zsidó lány őt bámulta szerelmes tekintettel. Azokban a kékes íriszekben nem csak szerelmet fedezett volna fel a férfi, ha ébren maradt volna, hanem durva, szűnni nem akaró honvágyat is, mely egyre jobban emésztette a lányt belülről.
Ahelyett, hogy Drezdára gondoljon, vagy netán arra, hogy Dieter soha nem lehet az övé, inkább határozottan felkapta az immár hideg vízzel teli tálat, s halk léptekkel elindult újra megtölteni azt hóval.
Lengyelország telének kellemetlen hidege már kilépve a gyengén megvilágított folyosón is jól érzékelhető volt, Edith remegve fogta a kezében a tálat, míg nesztelenül sétálva hallgatta az SS katonák elégedett horkolásait, amelyek betöltötték a csendes barakkot. A lehető leglassabban nyitotta ki a tölgyfa ajtót, s az aztán nyikorogva a lány szemei elé tárta az alvó, lefagyott természetet. A hófúvás már kicsit gyengébben tombolt a környéken, Edith szemeit azonban még mindig bántották a nagyobb hópelyhek. Az egészet úgy látta hirtelen, mint egy hatalmas hógömb, amit valaki az imént durván felrázott, milliárdnyi hópelyhet zúdítva a földre. Az egész világot összerázták ebbe a hógömbbe, s míg ez idilli tájkép kellemesnek bizonyult, addig Auschwitz-Birkenauban minden pillanat egyre feszültebbé vált.

A lány kiöntötte a barakk mellé a hideg vizet, majd lehajolt, és vörös kezeivel kezdte el kaparászni a megfagyott havat a tálba. Körmei sajogtak, ujjai valóságosan égtek az üvegszilánkos tapintással rendelkező hótól.
A fél tálat hamar megtöltötte, aztán sóhajtva felállt és kiegyenesedett, leporolta csíkos ruháját, mely térdeinél teljesen átázott. Felkapta, s azzal remegő léptekkel indult vissza az SS barakkba. Egyáltalán nem akart ott lenni, már a náci tisztek közelségének tudata is teljesen megrémisztette, ám tudta jól, hogy Dieter számít a segítségére. Azok a szemek - Edith meg mert volna esküdni rá - némán segítségért könyörögtek, hogy mentse meg őt a háborútól, az öldökléstől és Hitler kényszerétől, hiszen Dieter Weiss szavak nélkül is egy átkozott férfinak vallotta magát. Egy csomó emberi vér tapadt a kezéhez, és nem csak zsidó vagy oroszok vére, de ártatlan embereké is, akiknek életét csupán haragból ontotta ki a rettegett Lugerrel, amikor még a németek Oroszországot támadták gőzerővel. Sőt, egyszer egy félig zsidó fiú lelkét is elvette, úton Auschwitz-Birkenau felé. Az a fiú a Bleuer család egyik fontos tagja volt. Pierre Bleuer hamarabb meghalt, mint azt az emberek gondolták volna, és az ő vére is gyakorlatilag a férfi kezéhez tapadt. Bár nem Dieter ölte meg személyesen, attól még ő állt a szörnyűségek mögött, ő adta ki a parancsot, hogy a fiút végezzék ki a többiekkel együtt.
Edith pedig bármennyire is szerette Dietert, valahol mélyen soha nem fogja megbocsátani neki a szörnyűséges tettét, és tudta, hogy egyszer úgyis eljön az a pillanat, amikor a férfi mindenért nagy árat fog fizetni majd.

A lány továbbra is mélyen érezte a szerelem jeleit a sok rossz gondolat mellett, minden lépésénél a szívdobbanásai is egyre hangosabbak lettek, dübörgött a mellkasa, szinte már égett a vágytól.
Az esze viszont teljesen mást mondott: "Azok a szemek nem neked valók, Edith. És ő sem. Felejtsd el, sosem lesz a tiéd."