A Rózsa Hatalma

2. fejezet. ~ Hat vagon

A vonat tíznél kevesebb, úgy hat vagont húzott maga után, mindegyik marhavagonnak bizonyult, de Edith ezt pontosan nem tudta megállapítani a hirtelen fejfájás miatt. A lány érezte, amint lábai a földbe gyökereznek és forogni kezd vele a világ, és ha a katonák ordítása nem téríti azonnal észhez, pillanatok alatt a földre esett volna. A nyitott marhavagonokból áradó erős klórszag hamar mardosni kezdte az orrát és a torkát, lélegzete egyre szaporább lett és a hirtelen szédülése miatt már a hányinger is kerülgette.
Egy kéz hirtelen megragadta őt, majd bentebb húzta őt a tömegbe, és ahogy meglátta a papa aggódó, mégis megnyugtató tekintetét, Edith újra biztonságban érezte magát.

- Anyu, én nem akarok oda felmászni. Ezek nem a teheneknek vannak? - kérdezte Pierre bizonytalanul édesanyja szorításában.

- Pierre, háború van! Nem engedhetjük meg magunknak a puccos dolgokat! - szólt rá az anyja, mire a kisfiú megbújt mellette, nem kívánt többet szólni, csendesen elfogadta Nora érvét.
Az egyik tiszt homlokát összeráncolva lépett ki a többi katona tömegéből, és miután elégedetlen és mérges tekintetével végignézett a zsidók tömegén, komótosan eléjük sétált, és mindenkit szigorúan csendre intett.

- Mindenki szálljon fel a vonatra! - ordított, mialatt borostás arcán jól látható undor rajzolódott ki.

Bármennyire is volt megnyugtató újra a papa, a mama és Pierre mellett lenni, a mogorva katona szavaitól Edith teljesen bepánikolt, és úgy fordult meg és kezdett el futni, hogy a következményekkel sem számolt.
A katonák is csak egy sebesen elhaladó lányt láttak a tömegben, ketten rögtön utána is iramodtak. Hiába hitt abban a lány, hogy sikerül megszöknie és elbújnia valahol, hirtelen egy hatalmas tenyér érte el a kabátját, erősen megmarkolta, majd egyenesen visszafele, a tömeg felé kezdte hurcolni, mindenközben cifrán káromkodott mindenki füle hallatára.
Edith egy perc múlva észrevette, hogy egy igazán jóképű német férfi áll előtte, hiszen a katona, aki elkapta, egyenesen az ő színe elé vonszolta. Elegáns uniformisa volt, alaposan átfésült szőkés haja és komor tekintete, amellyel őt pásztázta végig tetőtől talpig. Zöld szemei csillogtak a bosszúvágytól, akár a két legritkább drágakő. Az SS jelképe, a sas és a halálfej pedig a zöld tányérsapkáján ékeskedtek, egyenruhája gallérján pedig ott volt a dupla villám, szinte minden embert elűzött maga mellől csupán a kilétével. Edith csak bámulta a férfit és hevesen zihált közben, akár egy felbőszült elefánt...el nem tudta képzelni, hogy mit fognak tenni vele. Halotta szülei hangos ordibálását, de egy adott pillanatban minden elcsendesült, mintha megszűnt volna körülötte a világ és csak ő, meg a vele szemben álló férfi lettek volna a pályaudvaron, némán egymásra bámulva, próbálva egymás gondolataiban olvasni.
De most talán ez lesz az utolsó alkalma, hogy hallhatta a sikításokat, láthatta a rémült tekinteteket, egy férfi szemébe nézhetett és merte kockáztatni valamiért az életét.

- Untersturmführer, ez a zsidó szökni próbált! - tisztelgett a katona, majd letaszította a lányt a földre, egyenesen a hadnagy elé. Edith feje nagyot koppant a hideg kövön, pár másodpercig még homályosabb lett minden.

- Állj fel! - parancsolt a hadnagy. A hajánál fogva ráncigálta újra lábra, majd a szemébe meredt és jobban szemügyre vette a nála jóval kisebb teremtést, ahogy az lihegve bámulja az ő uniformisát.
A hadnagyban most valami mást látott, emiatt a pupillái is jóval tágabbra nyíltak, ahogy a lány szemeibe nézett...mindketten éreztek valamit legbelül a mellkasukban, valami furcsán kellemeset...valami szokatlant és megmagyarázhatatlant.

A hadnagy elővette a pisztolyát, majd a lány izzadságtól gyöngyöző homlokához emelte; a hideg cső csapásként ért Edith bőréhez, abban a pillanatban ölni tudott volna azért, hogy ez a hadnagy végre elmenjen, vagy azonnal lelője, hogy ne kelljen ennyit szenvednie.