A Rózsa Hatalma

6. fejezet. ~ A túlélés kulcsa

Egyre és egyre több nap telt el, a nap viszont még szeptember elején is rendkívül erősen tűzött le az emberekre, enyhe szél borzolta össze a fák leveleit. A lány ugyanott ült, a szőke kislánnyal eltávolódva a többiektől a sarokban kuporodtak egymásnak dőlve. Edith már nem érezte a lábait, annyira elzsibbadtak, szemei lassan csukódtak le, szája teljesen ki volt száradva, alig bírta magát ébren tartani.
Egy napra egy vödör vizet kaptak, a lány mindvégig a vödröt bámulta, tudván, hogy abban rejlik a túlélés kulcsa: ennyi vagyonuk volt a vagonban, ami rettenetesen fontos volt mindenki számára. Ha sor került a vödör megtöltésére, mindig elsőbbséget kaptak a nők, hogy ők igyanak először a gyerekkel együtt, azután az öregek és végül a férfiak, ahogy a férfi mondta, nem sokkal azután, hogy feltuszkolták őket a vagonba.
Az egyik katona szerint még úgy pár napig biztos nem fog elindulni a vonat, mondván, hogy a keletre tartó, páncélosokat szállító vonatok még mindig közel vannak az ők vonatjukhoz.

Edith megint valami fém rázódását hallotta, majd egyre erősödő lépteket a sínek mellett...megszokott volt, mégis minden egyes alkalommal érdeklődve ült fel, hogy kövessen minden egyes cselekedetet. Ahhoz, hogy lásson is valamit, megerőltetve lassan felállt, szitkozódással fejezte ki fájdalmát, ami nagyrészt a lábait érintette, és kinézett a rácsos ablakon. A hadnagy pontosan az ő vagona előtt állt, a fémrácsos ablaktól úgy öt méterre, s bámult a távolba, a napfény felé, miközben az alkalmazottai vízzel közeledtek a vagonok felé.

- Víz... - nyögte ki a lány.

Az összes zsidó, aki a vagonban tartózkodott, egy emberként állt fel és az ajtóhoz tolakodtak annak reményében, hogy majd vizet kapnak a katonáktól. A katonák nagylelkűen kinyitották az ajtót, mire legalább tíz kéz nyúlt ki, hogy elvegye a vízzel teli vödröt, de ebből az ifjú lelkesedésből az lett, hogy a vödröt felborították a vízzel együtt, s minden csupa víz lett, sőt a vagon alján már szivárgott is ki az egész. Edithben akkora düh keletkezett, mint még soha...az egész akkora feszültséget okozott benne, hogy már nem is bírta felfogni, hogy hol van és éppen merre is tart. Idegesen felnézett, szemei szinte szikrát szórtak minden emberre, majd odament ahhoz a fiúhoz, aki bűnbaknak tökéletesen megfelelt számára, és teljes erejéből megpofozta, mint pár nappal azelőtt őt a német hadnagy.

- Mégis mit képzelsz?! Hogy volt merszed? Miattad halunk majd meg! - ordított torka szakadtából a lány.

A fiúnak, akit még látásból sem ismert, elkezdett folyni az orra vére, de Edith minden kegyelem nélkül tovább ütötte, ameddig a fiú elterült a földön. Nem bírta tovább, égett belül a mellkasa a rettenetes fájdalomtól, abban a pillanatban Pierre halála által felgyülemlett feszültségét csakis ezen a módon tudta kiadni magából. Két erősebb férfi, miután látták, hogy a lány nem hagyta abba a folyamatos ütlegelést, felé vették irányukat és megpróbálták megállítani. Morogva leszedték a fiúról majd visszahúzták a sarokba, egészen Ruth mellé. Habár az öccsét is megpróbálta megmenteni, az ismeretlen fiút pedig rendesen megverte, Edith mégis úgy érezte, nem tett eleget, sőt sokkal többet kellett volna.

Újra kevéske erejét összeszedve kinézett a deszkák közötti kis résen, s a közelben máris meglátta a jóképű hadnagyot: a huszonévesforma férfi még mindig ott állt és egy katonával beszélt. A katona nem sokkal azután tiszteletteljesen bólintott, alázatosan tisztelgett a hadnagynak, megfogta-, majd felemelte a fegyverét és gyorsan elment. A hadnagy hátra tett kézzel, pihent állásban figyelte az eget, látszólag valamin nagyon törte a fejét. Egyre lentebb tévedt a szeme, majd jobbra...a horizontra, a legutolsó vagonra, az utolsó előttire, az azelőttire és abba, melyben ő is tartózkodott. Végignézett az egész vagonon, majd megállapodott valamin a tekintete: ott, ahol Edith nézett ki és figyelte őt immár villogó szempárral. Tekintetük először találkozott azután, ami a lepukkant épületben történt kettejük között: a hadnagy zöld szemei is megcsillantak a napfényben, és egyenesen az ő szemeibe bámult, sehova máshova. Egy apró mosolyt is küldött felé, csak egy apró félmosolyt bíztatásképp, amit a lány határozottan pofátlanságnak könyvelt el azok után, amit az öccsével tett, mégis érezte, hogy megdobban tőle a szíve.

"Istenem, segíts, hogy megváltozzon...változzon meg... legyen ő is emberséges. Jaj, badarság, mikre gondolok!"

Az viszont teljes mértékben fajgyalázás lenne, ha egy hadnagy, sőt egy német hadnagy együtt lenne egy zsidó lánnyal, ezt még maga Edith sem gondolta komolyan, hogy valaha egy katonába szeressen bele. Abszurdnak és lehetetlennek találta, hogy valaha egy ilyen férfit valaha is megszeressen...egy ilyen férfit, aki az ellenség egyenruháját viseli, aki utálja őt és aki vakon követi a parancsokat.

A hadnagy elnézett, majd járkálni kezdett a vonattal párhuzamosan, gyorsan kisétált a lány látóköréből, aki emiatt nem látott mást, csak sárgulófélben levő füvet és egy ukrán zsoldost, aki a földön ülve a zsebkésével matatott. Nem sokkal később két katona jött ki baltákkal a jobb kezükben. Elmentek a közeli erdőbe, majd körül-belül három és fél óra múlva egy rakás fával tértek vissza, hogy estére tábortüzet verjenek fel a vonat mellett.

- Bocsáss meg drága anyám, drága apám, hogy nem voltam elég jó lányotok. Cserben hagytam őt is...Én érdemeltem volna meg a halált, nem Pierre! - suttogta. A mama és a papa, akik az utolsó vagonban raboskodtak, feltételezni sem merték volna, hogy lányuk ezt mondta pár méterrel alrébb tőlük és ha hallották volna, biztos sírva bizonygatnák neki, hogy ez nem az ő hibája volt.
Most, életében érezte először azt, hogy reménytelen minden.

- Maga mégis mit csinált? - ordibált egyik pillanatban a hadnagy és egyenesen az egyik alkalmazottja elé lépett. - Már megint az engedélyem nélkül írta alá a papírokat? Ide az én aláírásom kell, maga féleszű! Azonnal menesztem, az isten fáját!

- Te barom! - kezdte a mellette álló, Edith egy kicsit viccesnek is találta, ám a szája széle nem mozdult, nem is mutatta jelét annak, hogy jól szórakozik rajtuk, sőt belül egyre csak emésztette a bűntudat és a gyász.

- Most aztán magyarázkodhatok... - higgadt le egy kicsit. - Maga most szépen megvárja itt a következő vonatot, mert nekem rohadtul nincs türelmem egy ilyen tuskó emberrel dolgozni, mint maga! - állt meg egy pillanatra. - Büntetésképpen pedig minden vagonból ürítse ki a vödröket! Ameddig jön egy másik vonat és mi elindulunk, pont belefér.

A katona idegesen kinyitotta az első vagon ajtaját, majd pár perc múlva két vödörrel mászott le onnan, azok tartalmát kiürítette az erdő szélén, s jól látni lehetett, hogy mialatt szinte forrt a dühtől, a vagonban a zsidók nevettek rajta, hogy milyen megalázó helyzetbe került.
Az egyik náci nevetve kinyitotta a reteszt a második vagon ajtaján is, humorosan segítve a társát, aki sorra ürítette a vödröket, egyre csak szégyenkezett mindenki előtt. Miután a harmadik vagonból is kiürítette a vödrök tartalmát, a vasrudat visszahelyezte a lyukba, majd a szögesdrótot nevetve rácsavarta, hogy a foglyok biztosan ne próbálkozzanak meg szökéssel, hiszen nem első eset volt már, hogy egyes vagonokból sikeresen megszöktek a halálra ítéltek.