A Rózsa Hatalma

30. fejezet. ~ A tettek következménye

A beteg öccse szobája előtt hosszasan állva, Peter Weiss türelmetlen pillantásokat vetett az ajtóra, mely roskadozva várta, hogy végre valaki kinyissa. Kéken izzó tekintetével a kopott fehér festéket ostorozta mérgében, az ujjai között füstölgő cigarettacsikket legszívesebben szétmorzsolta volna, mialatt csakis az elmúlt napok eseményeit látta maga előtt. Talán hiba volt a D5327-es foglyot a kórházbarakkok egyikébe beosztani Doktor Haller javaslatára, még két nappal ezelőtt, és ez mégjobban felbőszítette, csak még egy mellékes teher került a vállára.
Nem hagyta nyugodni az a tény sem, hogy az oroszok egyre több területet foglaltak el, napról napra közelebb értek hozzájuk, gondolatban szinte már hallotta az eszeveszett ordításukat, tankjaik hangos zúgásait, fegyvereik ropogásait; Leningrád mély sebet ejtett a felnőtt katonában, és ezt egy életen át hordozni fogja magában.

Mély, határozott léptek rángatták ki őt a gondolataiból, és egy fehér, elegáns egyenruhás férfi, név szerint Johann Schwarzhuber táborparancsnok, Birkenau főparancsnoka közeledett az alezredes felé komoly tekintettel. Fényes csizmái alatt a padló meglazult deszkái minden lépténél hatalmasat nyikorogtak, szigorúan egyenes testtartása erős határozottságot sugárzott, melytől Peter egyre gyengébb emberként érezte magát. Egy pillanatra megint Leningrád égő épületeinek árnyékában találta magát, lőtt sebbel a jobb szívkamrájában, lázasan dacolva a halállal, miközben öccse erőlködve próbálta benne tartani a lelket. Szemei előtt most teljesen tisztán látta Dieter kétségbeesett arcát, ahogy portól és apró tömeléktől kipirosodott szemekkel, hevesen emelkedő, illetve süllyedő mellkassal tornyosult fölötte, eszeveszettül segítségért kiáltozva, és bár mindkettejükben ott volt a halál gondolata, ahogy egymásra néztek, egyikük sem adta fel a küzdelmet.

- Jó reggelt, Weiss alezredes!

Kiábrándító, mély hangja hamar észhez térítette Petert, aki bal karját unalmában éppen a félfának döntötte, és úgy szándékozott tovább állni, így próbálta leplezni idegességét és fáradtságát, miután már nem bírta tovább.

- Jó reggelt, Schwarzhuber parancsnok!

Johann Schwarzhuber a fejével lazán intett egyet, majd szigorúan előre bámulva csörtetett tovább a barakk hosszú folyosóján keresztül egészen a hátsó kijáratig, közben jól láthatóan a tárcája után kutakodott zsebeiben. Ahogy becsukta maga mögött a fehér tölgyfából faragott ajtót, a Peter előtti szobában Dieter hangosan felnyögött és hosszas káromkodás után valami nagy csattanással földet ért. Peter végre vette a bátorságot, visszahúzta az elzsibbadt karját, majd egy komoly tekintetet öltve bátortalan arcára, lassan lenyomta a kopott kilincset. Amikor az ajtó nyikorogva teljesen kitárult, Dieter magas és erős termete rajzolódott ki Peter kék íriszei előtt, ahogy éppen a helyretett vállát és karját fájlalta szüntelenül. Peter Schwarzhuber parancsnok példájára egy apró biccentést küldött öccse felé, majd miután bezárta az ajtót, egyenesen a szék felé vette az irányt, és egy mély sóhaj kíséretében lassan lerogyott rá.

- A vállad? - kérdezte aggódó testvér módjára, aztán rögtön beleszívott a cigarettájába.

- Eléggé fáj - tapogatta meg Dieter óvatosan az említett testrészt, aztán ajkait összepréselve hajolt le nehezen, szinte mint egy vénember, hogy a könyvet felvegye a poros padlóról. Ahogy felegyenesedett, köhögve törölte le izzadt tenyerével a könyv vastag és vörösen pompázó borítóját, amit aztán gyorsan a priccsére dobott. Peternek hamar feltűnt öccse teljesen kipirosodott arca, és a homlokán gyöngyöző izzadságcseppek, emiatt hamar kételkedni kezdett abban, hogy a katowicei nővér rendesen elvégezte-e a dolgát. Szemeivel úgy bámulta öccse inggel takart hátát, mintha veszettül fújt volna szél a szobában, még a cigarettájába is elfelejtett beleszívni, pedig már majdnem megtette.