A Rózsa Hatalma

19. fejezet.~Tíz rossz döntés

A szovjetek és a nők állandóan beszéltek hol a Németország helyzetéről, hol arról, igazán önző módon, hogy hogyan fogják az életüket a háború után leélni.
Ő egyedül feküdt a helyén, bámulva a feje fölött végighúzódó penészes fát. Ivana és Nadja már rég aludtak, egymással szembe fordulva.
Edithnek csakis Pierre emlékei jutottak eszébe róluk, hiszen ők is ugyanilyen testvéri szeretetben éltek, mint a két alvó lány. Mindig megosztottak mindent, néha kinevették egymást, ha egyikük véletlenül megbotlott a küszöbben a házból kilépve, együtt bújócskáztak, ameddig Pierre még kisfiú volt. Aztán amikor már felnőttek, kissé elhidegültek egymástól, mindazonáltal ez nem változtatott a kapcsolaton, ugyanúgy szerették egymást, csak kevesebb időt töltöttek együtt. Edith figyelmét elvonta a tanulás, míg Pierre inkább a közeli barátaival focizott a szabadban.

Hiányzott neki a családja. A munka teljesen elterelte róla a figyelmét, már azt sem tudta, hogy hol van, szinte forgott körülötte a világ. Gyásza nem múlt el, továbbra is siratta elhunyt szeretteit, akik nem lehettek mellette. Mit vétettek ők a nácik ellen, hogy halálra ítélték mindeniküket?

Hallotta, ahogy páran még mindig imádkoztak a barakk végében, ők is gyászolták valakijüket. Ők el tudták fogadni, hogy ez az élet rendje, mert egyszer mindenki úgyis meghal. Öregebbek voltak, mint Edith, sokkal többet éltek meg, többségük az előző háborút is. Edith azonban túl fiatalon vesztette el szeretteit, ezt pedig nem tudta elfogadni, mert több járt volna az elhunytaknak.

- Mennyi idő, ameddig ideérnek?

- Már nincs sok! - mosolygott az egyik orosz férfi, majd leült. Nem csak a németek, hanem az oroszok is gőzerővel harcoltak. Egyre előrébb jutottak, a németek mégsem hátráltak.

Három katona lépett be a helyiségbe, mire mindenki megijedt és elsápadt. Akik ültek, azok azonnal felálltak. Akik feküdtek a helyükön, azok amilyen gyorsan csak tudtak, felültek, majd lekászálódtak onnan és sorba álltak, köztük Edith is.
Az SS körbesétált a barakkban és mindenkit szúrós tekintetekkel ajándékozott meg.

- Kifelé! - ordított az első. Kicsit teltebb alakja volt, görnyedten állt, szőke haja pedig rövid volt, amelyet eltakart a tiszti tányérsapka. Telt, húsos arca sugallta, hogy bőségesen szokott enni és inni a főtáborban, semmiből sem volt hiánya. Mintha egy gumikereket hordott volna a derekán, olyan molett volt. Ugyanakkor szemei már szikrát szórtak a zsidók láttán.

A zsidók egyenként kimentek a két tiszttel együtt. Edith is ment volna, de valaki hátulról megfogta a vállát és visszahúzta a barakk sötétebb zugába, ahol már semmit sem lehetett látni jól, csak, ha az ember nagyon figyelmesen bámulja hosszabb ideig.
Senki sem vett róluk tudomást, egy pillanat alatt üres lett a barakk, kettesben maradtak.

- Már nem is akarsz üdvözölni engem?

Dieter bőrkesztyűbe bújtatott keze végigsimított az egész vállán, majd lefelé, a karján. Libabőrös érzés kerítette hatalmába, mintha csak sugallta volna neki, hogy ne álljon ellen a férfinak, hagyja, hogy átvegye fölötte az irányítást. A férfi mutatóujja lassan az ő álla alá csúszott, felemelte egy annyira, hogy a sötétben legalább a szemeit lássa. A lány felemelt fejjel is csak lefele nézett, kiszáradt alsó ajkát lassan megnyalta.

- Jobban vagy?

A lány halványan bólintott. Arcuk között egyetlen egy centi volt, Edith érezte Dieter mentolos lehelletét, mely hol az arcát-, hol a nyakát csiklandozta. A lány még mindig volt hajalndó szavakkal válaszolni neki, csak lefele nézett. Várta, hogy Dieter mit fog mondani-, vagy tenni.

- Akkor jó - suttogta, lágyan megsimítva az arcát a hüvelykujjával. Lágy érintésének hatására a lány újra libabőrös lett, az érzések sokáig kavarogtak benne.
Egy perc néma csend.