Novelláim🖋

1. Régmúlt

Vajon az emberek minden dologra szeretnek emlékezni, ami velük történik? Mármint biztos vannak jobb és rosszabb emlékeik, de ezekre mind ugyanúgy gondolnak vissza? Vagy a jó emlékeknek örülnek, de a rosszaknak nem?

Az biztos, hogy ezekre a kérdésekre én sosem fogok választ kapni, bár erre a klórszagú, kísérteties, rideg kórházra nem is szívesen gondolnék vissza. Hogy hogy kerültem ide? Na az eléggé érdekes és bonyolult történet olyannyira, hogy én magam sem tudom.
Egy 40 pluszos férfi, aki az apukámnak adja ki magát, épp az orvossal beszél. Úgy tűnik, nem a kórházi ingyen puding minősége a téma, mert mindketten feszültnek tűnnek. Főleg az apukám, aki kezével gesztikulálva majdnem kiüti az iratokat a doktornő kezéből.

-Nézze az állapota nem fog javulni. Ennél csak rosszabb lesz, és mindketten tudjuk mi lesz a végkimenetele. De a kórházban lassíthatjuk ezt a folyamatot, több időt adva ezzel a lányának.
- Maguknak az lenne a feladatuk, hogy teljesen meggyógyítsák, nem az, hogy több időt adjanak. És ahogy eddig tapasztaltam, ez nem igazán ment Önöknek. Úgyhogy, most azonnal hazaviszem a lányom, hogy én magam viseljem a gondját, és azért, hogy ameddig lehet vele lehessek.
- Rendben uram megértem. Mi már amúgy sem tehetünk semmit. És hátha az otthoni környezet javulást idéz majd elő. Pár erre igen kevés esélyt látok.
-De hátha sikerül, nem fogom feladni!
-Rendben, helyes.

Amint véget ért a diskurzus, az orvos és apukám közt, gyorsan összeszedtük a cuccaimat, és elindultunk haza. Nem tudom mennyi ideig mehettünk az ezüst színű sportkocsival, mert elbóbiskoltam útközben, de mikor felébredtem tátva maradt a szám. Azt már a kocsiból megállapítottam, hogy tehetősek vagyunk, jobban mondva az apukám az, dehogy ennyire, ezt még álmomban sem gondoltam volna. A ház, amire reálisabb jelző a kastély, három emelet magas, teraszokkal díszitett, aranyozott ajtós épület. Előtte egy óriási oroszlános szökőkút adta meg a gyepes, virágágyásokkal és rózsabokrokkal díszített kert pompáját.
Ámultam és bámultam. Többször megfordult a fejemben, hogy ez a férfi talán nem is az apukám. Viszont mikor megjelent a 4 tagból álló személyzet, mert ugyebár a gazdagsághoz az dukál, akik majd kicsattantak az örömtől, hogy láthatnak engem, ekkor minden kétségem elszállt. Bár még rengeteg kérdés kavargott a fejemben.

Az orvos szerint nem fogok meggyógyulni, de miből is kéne meggyógyulnom? És akkor ott van az a fura nő a személyzetből. Mintha már láttam volna az arcát, de talán mégsem?

A személyzet egyesével bemutatkozott. Egy fura nő maradt utoljára, és mielőtt bármit is mondhatott volna, én felkiálltottam: -Te vagy az anyukám! Erre az udvaron lévő emberek ledermedtek, arcukból pedig elpárolgott a vér. A hideg is kirázta a fura nőt és a kezeit kezdte el tördelni. Félve pillantott az apukámra, aki csak helyeslő bólintással válaszolt. A nő ekkor felém fordult, én addigra már vagy 10 féle bocsánat kérést lejátszottam a fejemben, amiért így letámadtam és talán rosszat mondtam. De hát ki más lehetne a konyhás? Ekkor végre megszólalt:
-Persze, hogy én vagyok az anyukád-mondta minden magánhangzót elnyújtva-most pedig menj be a házba a többiekkel. Apukáddal, mindjárt mi is megyünk.

Megfogadtuk anyukám utasítását, és a személyzettel magam mögött betértünk a kastélyba.
A ház belülről, jóval varázslatosabb és filmbe illőbb, mint kívülről. Erről a csillár tehet. A több millió dollárt érő kristályaival, a csilingelő hangjával, mikor a szél beleütközik, ő válik a ház legmeghatározóbb ékességéjévé. Na és persze azok a festmények, amik a szobák falait díszítik, lélegzet elállítóak. Minden szobában van egy festmény, és mindegyiken visszatérő szín a lila, a kék, és a zöld. Mégis mindegyik kép más és más. De egy dolog mégis összeköti őket. Az a két alak, akik egymást kezét fogják, mint egy szülő és gyermeke. Nem látom rendesen az emberek arcát, ezért éppen elindulnék a nappaliban levő képhez, amikor szóltak, hogy ideje megnéznem a szobám. De a képek...
Szomorúan de egyben izgatottan felbaktatok a szobámba, és rögtön a nyitót terasz ajtóhoz sietek, mert rettentően hideg van, az ajtó pedig tárva nyitva. Ám mikor odaérek, meghallom, ahogy a szüleim folytot hangon beszélnek valamiről, így úgy döntök rá ér az ajtó, inkább leülök a hideg padlóra és síri csendben hallgatom őket:

-Komolyan pont rólam hiszi azt, hogy az anyja vagyok?
-Miért mit vártál, te hasonlítasz rá a legjobban? Ez teljesen normális.
-Nem ez egyáltalán nem az! Gyógyszerezed a lányod, a saját lányod, azért, hogy ne emlékezzen a szörnyű dolgokra, amik vele történtek!
-Minden apa ezt tenné, jó? Értsd meg, hogy féltem! Mi lenne vele, ha mindenre emlékezne?
-Nem is tudom talán normális élete lenne, úgy, mint a többi embernek. Talán nem kéne minden egyes nap bemutatkoznunk neki, talán járhatna iskolába, lennének barátai, sőt a fiúja...
-Ezt azonnal hagyd abba! Az a srác nem illik hozzá. Ő szegény, így sosem tudja megadni azt amire a lányom vágyik. Nem tud neki venni még egy szál rózsát sem!
-Hallod te, hogy mit beszélsz? Egyáltalán nem ismered a lányod! Ő nem olyan, mint te. Nem érdekelte kinek mije van, egyszerűen csak szerette az embereket. És arra gondoltál már, mi lesz akkor, ha egy nap úgy kel fel, hogy mindenre emlékezni fog.
-Nem! Az nem történhet meg! Minden nap megkapja a gyógyszereit. És nem fogom hagyni, hogy az anyukája után a lányomat is elveszítsem. Ezért bármire képes lennék! És ha neked ez nem tetszik, holnap már el is mehetsz, írok ajánlólevelet az új munka helyedre.
-Nem tetszik, ahogy a lányoddal bánsz, viszont nem szeretném, hogy kirúgj.
-Helyes, akkor holnap mikor nem leszünk itthon szépen eltűntetted az összes festményt a házból, nehogy emlékeket idézzen fel, hiszen az anyja festette.
-Rendben uram!

Ökölbe szorított kezem a számba tömtem, a könnyek patakokban folytak az arcomról, majd a padlón landoltak. Csak zokogtam és zokogtam. Keserűség, harag és mérhetetlen szomorúság szivárgott a testemben. Reszkettem, és nem azért mert fáztam. Lassan felálltam, és becsuktam az ajtót. Annyi kérdés kavargott a fejemben.

Miért? Anya meghalt? Nem is vagyok beteg? Van fiúm? Anya festményeit láttam? Nem járok iskolába? Nincsenek barátaim? Ez az egész egy színjáték?
Ezektől a gondolatoktól elnehezedet a fejem, ami lehúzott az ágyra, és azonnal el is aludtam...

Másnap egy férfival elmentünk kirándulni a világ legszebb helyére: Bécsbe. A kocsiban elmondta, hogy ő az én apukám, és hogy valami betegség miatt nem emlékszek semmire, és azt is, hogy régen sokat voltunk itt, így hátha visszatérnek az emlékeim. Hallottam, amiket mondott, de nem igazán tudtam figyelni, mert borzasztóan fájt a fejem. Olyan érzés volt, mint ha ezer apró tűvel szurkálták volna egyszerre. Próbáltam a táj szépségére koncentrálni, de nem ment. Így Bécs belvárosában kerestünk egy gyógyszertárt, ugyanis nem volt nálunk semmi féle fájdalomcsillapító. A fura férfi, vagyis az apukám be ment vásárolni engem meg a kocsiban hagyott. Mondván, hogy gyors lesz, és én amúgy sem tudok németül. Egy darabig a kocsiban ültem, mikor meghallottam egy lágy zenét. Bizonytalan voltam azzal kapcsolatban, hogy mint kéne tennem. De mintha már hallottam volna ezt... Remegő lábakkal kiszálltam a kocsiból, körbe fordítottam a fejem honnan is jöhet ez a hang. Majd elindultam. Komótos lépteim egyre gyorsabbra és gyorsabbra váltottak. És a szívem is egyre hevesebben kezdet verni. Nem értettem mi történik velem, csak azt éreztem, hogy muszáj követnem a zenét. És így is tettem. Egyik utcából ki a másikba be, még nem elértem egy hatalmas térhez. A szívem már a torkomban dobogott, és egyre jobban hallottam a zenét.

Hmm csodaszép és varázslatos.

Még közelebb értem egy hegedülő emberhez. Az előtte állok a dallam ritmusára ide-oda mozgatták a testüket. Volt, aki pénzt dobot a földön elhelyezett kalapba. Én csak a hátát láttam ennek a tehetséges embernek. De mintha megérezte volna, hogy szemeim rászegeztem és hirtelen megfordult. Mikor meglátott majdnem kiesett a szeme, még a hegedűjét is elejtette. Bennem pedig a vér is megfagyott. Közelebb jött hozzám, mindkettőnk szeméből könnycseppek gördültek le az arcunkra. Eleinte nem tudtam mi ez az egész.

Mi történik velem?

Ő még közelebb lépett, megsimította az arcom, hátra igazította a kósza hajtincsem, majd a száját a számra helyezte, és lágyan megcsókolt.
Abban a pillanatban mindent megértettem, és mint mikor villám csap az emberbe belém is úgy tértek vissza az emlékek.

Anya autóbalesete, a festményei, ahogy festeni tanított, a kórház, a gyász miután anya meghalt, apa hazugságai, a fura nő a nővérem, a barátaim, a motorom, motorbaleset, és Ő.
Ő, akire mindig is vágytam, és meg is kaptam. De a saját apám elvette tőlem. Ő, aki a balesetem után annyit segített nekem, ő, aki hegedűszóval édesítette meg mindennapjaim, ő a fiúm. Egyszerre örültem és sírtam. Minden, minden emlék visszatért, és nem volt mind szép. De Ő itt van nekem, és mindig is ott volt és lesz is.

-Kislányom ébredj, minden rendben?
-Persze, csak furát álmodtam.
-Tessék vedd ezt be, ettől rendbe jössz majd.
Elvettem kezéből a kék pirulát, majd ismént elnyomott az álom.