Novelláim🖋

11. Brilliáns elme

-Utoljára kérdezem igaz, amivel vádolnak?

-Már megmondtam, hogy nem. - -válaszoltam lekezelően az anyámnak.

A teremben csendet parancsolt a bíró, és kijelentette, mikor lesz a következő tárgyalás. De kezdjük inkább az elején, hogy megtudjátok, hogy kerültem én ide.

Minden 1996-ban kezdődött, egy morcos, hóviharos januári napon. Ezen a napon születtem, a Saint Louis kórházban. 3680 grammal, és 49 centivel. A születésem pillanatától kezdve éreztem, hogy nincs minden rendbe velem. De csecsemőként ezt még nem tudtam elmondani, max sírással, később pedig senkit sem érdekelt.

- Jaj ugyan már Michael, ennek semmi értelme. Biztos, csak a sok buta filmtől van, amit nézel. -mondta anyám.

-Menj inkább gördeszkázni a haverjaiddal, vagy vidd el Ivyt a játszótérre. - tanácsolta apám.

Mindig ezt mondták, ha őszintén beszélni próbáltam a bajaimről. Pedig elképesztően nehéz volt megfogalmazni. A mai napig nehéz megfogalmazni mi a bajom.

Egyszerűn senkire sem hasonlítok, ezen a földön, így hát fogtam a húgomat, Ivyt és levittem a játszótérre.

Ivyvel bár 5 év van köztünk, még is ő érted meg engem a legjobban.

-Michael, néha én is érzem azt, amit te, de ez idő után elmúlik. Ha pedig nem, akkor sem vagy fura. Sőt sokkal több vagy, mint a többi ember, csak ők ezt még nem tudják!

Ohh, hogy hányszor mondta nekem ezt a húgom, és nyugtatott meg vele. De én valahogy, mindig a többi ember párbeszédjét hallottam, azokét akik körülöttünk voltak.

Amikor pedig egyedül voltam a szobámban, szó szerint feltudtad idézni, hogy ki, mit mondot. Illetve azt, hogy mit viselt, hogy néz ki.

A legtöbb embert, akkor láttam életemben először és utoljára. Ahogy cseperedtem, ez a földöntúli képességem az elsuhanó autókra is kiterjedt.

Minden reggel a buszmegállóban vártuk a húgommal, egy forgalmas út mellettem, és mikor beértem a suliba köszönés képpen felsoroltam, milyen autókat láttam, szín, gyártó, modell és rendszám alapján.

Mondanom sem kell, senki nem barátkozot velem az iskolában. Azt hitték ha a közelembe jönnek, az üknagyanyjukig visszatudom vezetni a családfájukat, és azt is tudni fogom hol laknak.

Nem mintha ez nem így lett volna, de majd csak ötödikben lettem ezekre képes. Szóval 5 évig nyugodtam barátkozhattak volna velem! De nem tették! Senki sem tette.

Az egyetlen barátom Ivy volt, neki is meg volt a maga társasága, de sokszor inkább velem xboxozot, ahelyett, hogy a barátnőjeivel lett volna.

Nagyon sok mindent csináltunk együtt. Fociztunk, barackot loptunk, pizzáztunk, velem nézte meg az első Marvel filmjét is. Két hetente hétvégenként pedig Agymenők maraton tartottunk. És cserébe én voltam a leghangosabb szurkolója, minden egyes tenisz meccsén. Így próbáltam meghálálni, azt a sok jót, amit velem tett.

A szüleim nem tudtak semmit a képességeimről. Hiába bizonygattam nekik, nem hittek nekem, így feladtam. Soha többé nem beszéltem nekik erről.

Titkon arra vágytam bár lenne legalább egy olyan srác, vagy akár lány, mint én. Aki megértetné velem, miért történik mindez. De nem volt!

És ahogy teltek múltak az évek, minden egyre rosszabb lett. A rengeteg információ mázsás súlyként nehezedet az agyamra. Volt olyan, hogy bekötöt szemmel mentem az utcán, hogy ne lássam az autókat, és így ne is emlékezzek rájuk. De ez sajnos nem vált be.

Így is pontosan feltudtam idézni mindent.

A harmadik és negyedik utca sarkán leeset 5 falevél, mikor alatta áltam. Az út testen egy piros BMW cabrio P45B3F190 rendszámmal megelőzött egy citromsárga Renault Megane R39Z1L438 rendszámú autót. Az elsőben két nő még a másikban egy férfi egy nő üllt. És ilyen meg amolyan ruha volt rajtuk.

Kivetetnek éreztem magam. Sokszor azt kívántam már meg se születtem volna, vagy legalább kicsit átlagosabb lennék. Csak a húgom tartotta bennem a lelket. Egészen addig, még a kegyetlen élet el nem vette tőlem.

17 évesen egy férfi kegyetlenül meggyilkotta, mikor futni ment. Mindezt azért, mert a húgom nem volt belé szerelmes.

Ez a férfi vagyis inkább féreg 36 éves volt.

Attól a naptól kezdve arra tettem fel az életem, hogy elpusztítsak magam körül mindent és mindenkit. Elsőként ezt a 36 éves pedofilt intéztem el.

Majd mindenkit, aki kicsit is ártott nekem. 29 áldozatom volt eddig. A világ elleni gyülőlet adta nekem az erőt. De, ami a legérdekesebb nem a világot utáltam a legjobban, hanem saját magamat.

Úgy terveztem, hogy erre a napra végzek saját magammal is, de a rendőrök ma reggel letartoztattak.

Nem tudom, hogy kaphattak el. Minden áldozatomnál jó előre kiterveltem, kire fogom rá kenni a gyilkosságot. Nem volt nehéz dolgom. A rendőrségen, pontos leírást adtam az állítólagos elkövetőről, a kocsijáról, és a házáról is. Sőt még bizonyítékokat is elhelyeztem a lakásunkban.

Így sosem számítottam rá, hogy elkapnak.

-Felteszem, utoljára a kérdést-kezdte anyám, de akkor kicsapodot a bíróság vaskos ajtója.

-A tárgyalást most azonnal felfüggesztem! - kiálltotta a bíró, mikor meglátta a tucatnyi rendőrt, aki bilinccsel a kezükben lépkedtek anyám felé.

- Miss Lodge, levan tartoztatva.- kattant a bilincs anyám kezén- jogában hallgatni, bármi, amit mond felhasználható Ön ellen a bíróságon. Jogában áll, ügyvédet fogadni, aki jelen lehet a tárgyaláson.

Anyám lesokkolódott arccal bámult maga elé, a teremben egy kisebb zaj keletkezett.

-Most akkor ki a gyilkos?

-Én már nem tudom mit hidjek.

-Szerinten mindkettejüket csőbe húzták.

-Lehetséges.

-Szegény Lodgék.

Hallottam innen, onnan.

Odalépett hozzám egy rendőr és levette a bilincsem, majd a bíró elé vezetett és elmondta, rossz embert vádolnak.

A bíró hümmögött valamit majd kezébe vette az álltalam készített bizonyítékokat, ami egyértelműen anyám ellen szólnak.

Anyám sosem akarta Ivyt...