Novelláim🖋

18. Ha önmagam vagyok, akkor is ítélkeznek?

Újabb boncolgatós témát választottam, egyrészt, mert imádok ilyenekről írni, más felelől meg remélem tudod nektek segíteni, ha elmondom a tapasztalataimat, tanácsaimat. Persze ez nem kőbe véset dolog, és ha neked erről teljesen más a véleményed és máshogy oldód meg, azzal nincs semmi baj! Szívből örülök neki, ha megtudod oldani és boldog vagy. Na de most ennyi bevezető szöveg után el is kezdeném a történetírást. 

Gondolom fejben már mindenki megválaszolta a kérdést, ami a címben szerepel, és igen. A válasz igen. 
Mindenki ezrével hallotta a ,,csak legyél önmagad", ,,más véleménye nem számít" mondatokat, és be vallom én is ezer ilyen idézetet olvastam már nehezebb napokon. Mindez szép és jó is, mert hatalmas erőt add egy darabig. Addig még önmagamért nem kezdenek el csúfolni, vagy esetleg én nem kezdek el mást csúfolódni. 
De kezdjünk mindent a legelején, amikor is elkezd minket foglalkoztatni mások véleménye. Ez nem máskor történik, mint a serdülőkorba lépéskor. 
10-12 éves kor a kezdete és 16-18 a vége, mindenkinél változó mikor kezdődik el, ezért nem lehet egy pontos évet meghatározni, csak azt, hogy mettől meddig tart. Talán ez a korszak a legnehezebb életünk során. (Még nem válunk szülőkké és a gyerekeink el nem érik ezt a kort.) 
Ebben a korban ugyanis az addig menőnek hit dolgaink egyik napról a másikra a szemétben landolnak. A szüleink hiába akarnak minket meggyőzni, hogy gyönyörűek vagyunk, az ő véleményük egyre kevésbé érdekel minket, ellenben a kortársaink véleményével. 

Emlékszem rá, amikor 12 évesen voltam és kaptam egy nagy fehér bojtos sapkát, tudjátok olyat aminek a bojtja 6-szor nagyobb volt, mint maga a sapka. Téliszünet utáni első sulis napon azt vettem fel az iskolába, mert nekem anno nagyon tetszett. Csak hát időközben senki nem szólt nekem a divatváltozásáról, arról, hogy a bojtos sapka már egyáltalán  nem menő, helyette a mi köreinkben csak ,,csöves,, sapkának nevezett sapkával. Nem is kellett, hogy bárki bármit is mondjon, az arcukra minden kiült. Én pedig soha többé nem vettem fel azt a sapkát. Jobban mondva felvettem, mert elvertek volna ha sapka nélkül megyek iskolába, de amint beértem a suliudvarába már vettem is le és a táska mélyére raktam. 

Emiatt szeretnék minden szülőtől elnézést kérni, mert szerintem nem csak én csináltam ilyen dolgokat. Igazam van? :) 

Ha nincs is, azt biztos, hogy serdülőkor az egy nagy szívás. Egyik napról a másikra nő meg a testünk, szőrősödünk, fájnak a végtagjaink a nyúlás miatt és még az első szerelmekről illetve a legjobb barátnőkről nem is beszéltem, mindemellett folyamatosan keressünk önmagunkat és szeretnénk ha felnőttként kezelnének már még magunk is gyerekek vagyunk. Az a meg nem értetség, amit serdülőkorban tapasztal az ember, leírhatatlan. Úgy érezzük az egész világ ellenünk dolgozik, és ha jól is indul a napunk, valami biztos el fogja rontani. 

A kérdés már csak az, mit tegyünk annak érdekében, hogy ne utáljunk önmagunkat, és mások se utáljanak?

Sajnos a válaszom nem fog tetszeni, de azt kell mondanom, hogy ez a serdülőkorral jár, viszont nem szabad hagynunk, hogy az öngyülőlet úrrá legyen rajtunk. Fontos elkülöníteni, hogy azt a tulajdonságunkat azért nem szeretjük, mert saját magunknak nem tetszik, vagy mert másoknak nem. Ezt olykor nagyon nehezen lehet megkülönböztetni. 

A másik részére, pedig annyit tudok mondani, hogy soha nem tudunk mindenkinek megfelelni, tetszeni. Valaki úgy is utálni fog bennünket, akár okkal vagy ok nélkül. 
Sajnos ilyen a világ, mi viszont képesek vagyunk változni és ez a remek dolog. A serdülő korunkat is képesek vagyunk élményekkel megtölteni, megalapozni a jövőnket, és ha jönnek is nehézségek, akadályok letudjuk őket küzdeni. És egy kis ízelítőt is kapunk a felnőtt életből, mert bár gyerekként sokszor azt mondjuk bár csak nagyok lennénk, mert akkor mindent szabadna, azért remélem senki sem gondolta, hogy felnőttnek lenni egyszerűbb és jobb, mint serdülőnek. 

Nekem a serdülőkorban sokat segítet, hogy folyton kutattam ki vagyok én és miket szeretek. Ez persze, nem azt jelenti, hogy meg rögtön meg is találtam, még a mai napig van egy- két felfedezetlen terület, de már sokat többet tudok magamról, mint régebben. 
Az iskolai szakkörök erre remek lehetőséget adnak, és ha csak tehetjük próbáljunk ki minnél többet. Sok életrajzi könyvet olvastam, naplót írtam, ami bármikor meghallgatta a problémáim, és segítetett az érzelmei kezelésében. És ha rosszul mentek a dolgok félre vonultam és azon törtem a fejem, miként tudnék belőle kilábalni. 

Így végülis nagyából megtaláltam magam, tudom mik a hiányosságaim, és napról napra azon vagyok, hogy javítsak rajtunk. És hát bizony ítélkeznek. De ha a nap végén, úgy fekszem le, hogy: Ezaz, ma ezt és ezt csináltam, és bár még nem tudom, hogy képezzük románban a jövő időt de megfogom tanulni, akkor az ítélkezés eltörpül.