Novelláim🖋

24. Még egy esély

@BudaiRebeka16 ,,feladatára" írodott. Lessétek meg az ő oldalát és történeteit is, mert elképesztően jók. 

A történetünk sosem hasonlított a megszokott szerelmi regényekhez. Sőt, ha műfajt kellene választanom azt mondanám inkább horror volt, mint rom-kom. Minden apró dolog mázsás súlyként nehezedett ránk. Csontjaink törékenyek voltak, ahogyan a szívünk is. Sokszor összetörtem az övét hülyeségek miatt. Ahogyan ő is az enyémet.
Mindketten sérültünk a múltban, és a jelenben is. Viszont valami megmagyarázhatatlan kapocs összekötött minket. Darabjainkra tört szívünket, pedig minden veszekedés után pillanatragasztó állította helyre. Ám mind tudjuk, hogy ez a fajta ragasztó gyorsan ragaszt, de nem sokáig tart.

Így éldegéltünk távol egymástól. Pontosan 200 km volt köztünk. Ezért csak minden hétvégén és ünnepekor találkozhattunk. De minden ilyen alkalom a veszekedéseink ellenére, felejthetetlen volt.

Amint megláttam a vonat állomáson göndör fürtjeit úgy éreztem muszáj bele túrnom, mert ha nem teszem, már soha többé nem is lesz rá lehetőségem. Nem különösöbben szerette, ha a hajához érek valami rejtélyes okból, amit sosem mondott el nekem. De én mégis megtettem, minden egyes alkalommal. Persze csak úgy, hogy alig érezze.

Tudom, hogy sokan élnek távkapcsolatban, és sokaknak beválik. Mármint úgy értem, hogy teljes mértékben megtudnak egymásban bízni, és bárhol is hagyják abba a beszélgetést, legközelebb ugyan onnan tudják folytatni. Mások alig győzik kivárni a találkozó napját, és mikor eljön ez a nap szorosan, hosszan ölelik egymást.

De mi nem ilyenek voltunk. Az állomáson percekig meg sem szólaltunk. Csak álltunk egymással szemben. Szívünk zakatolása elnyomta a vonatok robogásának hangját. Tanulmányoztuk egymás arcát. Mintha mimikánkkal tudnánk kommunikálni.

Ott állt előttem életem szerelme, akiért képes lettem volna átutazni az egész bolygót, csak, hogy láthassam, és belenézhessek gyönyörű kék szemeibe.
Az arcáról neki is hasonló gondolatokat lehetet leolvasni.

Közelebb lépett hozzám majd hevesen egymás szájának estünk. Nem érdekelt kinéz minket a zsúfolt állomáson. Mi csak ketten voltunk. Egymásnak teremtve.

Mikor szétváltunk figyelmes lettem könnyeire. Nagy cseppek gördültek le, egészen az álláig majd némán zuhantak a peronra.

Megijesztett. Nem mondott semmit. Csak áll és sírt. Próbáltam csitítani, megnyugtatni, de mindhiába. Ellökött magától, azt mondta nem folytathatjuk ezt így tovább. Nincs értelme.

Nem értettem mi folyik itt, de azt tudtam, hogy nem akarom elveszíteni. Mert nélküle üres lenne az életem, olyan, mint az égbolt csillagok nélkül. Sötét és ijesztő.

Bocsánatért esedeztem, és azt mondogattam megtudjuk oldani. Amire ő azt felelte, hogy belefáradt az állandó veszekedéseinkbe, és abba, hogy semmibe veszem.

Egyáltalán nem volt igaza! Jó, el kell ismernem tényleg veszekedtünk, ahogyan tegnap is, de mindig kibékültünk. És csak ez számít, nem?

Minden kapcsolatban vannak problémák, de ezeket megtudjuk oldani. Csak adj még egy esélyt. Mondogattam ekkor már én is könnyes szemmel.

Azt felelte, hogy a miénkben csak azok vannak. Problémák. És a legnagyobb probléma, hogy túlságosan messze vagyunk egymástól, hogy ezeket áthidaljuk.

Kérlek, könyörgök, csak még egy esélyt adj. Mindent bebizonyítok neked. Ismételgettem összekulcsolt kézzel.

Még jobban elkezdett zokogni, majd bevallotta a tényleges okát annak, amiért most szakítani akar velem.

Van valakim.

Van valakim. Van valakim. Visszhangzott a fejemben.
Sajnálom, de nekem ez így nem megy. Mondta, majd elviharzott az állomásról.

Megsemmisülve, összetörten és dühösen álltam ott. Vége lett mindennek. Többé nincs miért élnem, mert, aki tartotta bennem a lelket elhagyott. Örökre.

Egy vonat éppen ekkor robogott be az állomásra, én pedig nagy lendületet véve elkezdtem szaladni. Nem a vonatra siettem, hanem elé...

Soha többé nem láttam az égboltot, se a göndör fürtjeit.