Novelláim🖋

2. Megérzés

A mai nap, volt az első nap a vakációból, így Emma és a családja, úgy döntöttek kirándulást szerveznek a hegyekbe. Már előző nap mindent összekészítettek a túrához, még is mindegyikük úgy érezte valamit otthon fognak hagyni.

Szerintem ez mindenkivel így szokott lenni, ha elmegy otthonról. Valamilyen megmagyarázhatatlan okból félünk, hogy nem húztuk ki a vasalót, nem kapcsoltuk ki a sütőt, és a személyes kedvencem, az otthon hagytam a kulcsomat. Na de ha valóban otthon hagynánk a kulcsunkat, nem bírnánk bezárni az ajtót,  ha eljövünk otthonról, várjunk egyáltalán bezártuk azt a bizonyos ajtót? Nos ezt már sosem tudjuk meg, ugyanis az írónk visszakanyarodik Emmához és a családjához, akik ugyanúgy aggódnak, hogy elfelejtenek valamint, mint az előbb.

-Emma tettél ennivalót? - kérdezi a ház feje, ismertebb nevén az apa.
-Igen.
-És a ruhák meg vannak? - szól a ház úrnője.
-Igen anya!
- Akkor szerintem minden meg van. - feleli Emma, aki már alig várja hogy elinduljanak.
10 perc múlva már az egész család a kocsiban üll, indulásra készen, majd szép lassan el is indulnak. Észak felé tartanak a 66-os úton. Utazás közben mindenki máshogy tölti az idejét. Emma, egyedüli gyermekként elterül a hátsó ülésen, és zenét hallgat. Az anyukája, a térképet figyeli, és utasítja a söfőrt merre menjen. Az apuka pedig higgadtan vezet, kizárva a mellette ülő nő szavait, arra amerra a  hold mutat. Igen időközben a nagy pakolászásban,  a Napot felváltotta a Hold, így az ő fénye világítja be a horizontot. Emma fejét az ablaknak támasztva szundikál, néha mikor felemelkedik nehéz, vastag szemhéja a szeméről lehetősége van látnia a fákat az út mentén, amiket még az éj sem tud eltüntetni helyükről. Ám ez a bizonyos szemhéj egy idő után, annyira nehézzé válik, hogy még egy olyan makacs és kitartó lány, mint Emma, sem tudja megakadályozni, hogy teljesen a szeméhez simuljon. És talán nem is akarja.
Álmában egy virágos mezőn jár, ahol mélyet szippant a levegőbe.

Ha pontosan megkéne határozom milyen virágok ezek, azt mondanám tulipánok.  Olyanok, mint Hollandiában, az óriási tulipán mezőkön. Pirosak, sárgák, narancssárgák, illatosak, és ide-oda hajladoznak a szélben. De mivel nem kell, így csak annyit mondok virágok és hagyom, hogy az olvasó elképzelje ezt a mezőt, az általa választott virágokkal.
Mire az író is visszakanyarodik a történethez, addigra a Silver család is megérkezik a hegyre.

Amire reálisabb kifejezés a domb. Ezen a dombon, egy aprócska házikó található, fából. Takaros és otthonos épület. A hegy alját csak úgy csapdosa a tenger vize, ám az óriási hullámok így sem érnek el a faházikóhoz. A hegy útjukat állja.
-Mégérkeztünk! - kiáltott fel az édesanya.
-Ohh máris, olyaanhhhhhmm jót aludtam-nyújtozkodott Emma.
Az apja mosolygot, a lánya kócos feje miatt, majd nevetni így szólt.
-Igen azt látom, de mostmár pakoljunk ki és fessük ki ezt a házat, mert ezért jöttünk!
-Kifesteni? - értetlenkedtek a család női tagjai.
-Igen, hát ezért hoztunk festéket is.
Mutatt a csomagtartó irányába. Majd elment, hogy elővegye az említett tárgyat.
-Hmm hát ezt nem értem. - morgott- hol a fenében van a festék?!
Ekkor már mindenki kiszállt a kocsiból és lázasán keresték a festékes tartályt mindenhol. Persze hiába.
-Hát úgy néz ki, azt elfelejtettük elrakni. - vakarta meg tarkóját Emma.
-Áhh ezt nem hiszem!! Ti mindent elfelejtettek. Bezzeg a cipők itt vannak!!-ordítozott.
Az apa megfogott egy kavicsot, ami magányos a földön hevert.
-Áhhh ezért vezettem én 200 mérföldet!- kiálltott miközben a kezében lévő kavicsot teljes erőből  tengerbe hajította.